Lassan tette meg az utolsó lépéseket,hiszen tudta,hogy ide soha nem fog visszatérni. Óvatosan kinyitotta az ajtót,és belépett az üres szobába,ami egy pár nappal ezelőtt az ő saját tulajdona volt. Szomorúan, ám de boldogan ment a Nagy ablakhoz,keze remegve nyúlt a kilincsért. Majd egy halk szusszanással az ablak jobbra tolódott,hagyva,hogy az ismeretlen lány kilépjen az erkélyre. Az őszi szél az arcába csapott, mintha vigasztalni akarná az ott járót. A lány őszinte mosollyal belélegezte a friss levélillatot. Mindig szeretett ezen az erkélyen üldögélni,ábrándozni,csodálva az égen táncoló felhőket,és a madarakat. Most a szíve összeszorult,ahogy eszébe jutott,hogy el kell hagynia ezt a helyet. Furcsa, mennyi emlék kötődik a házhoz! Az egész gyermekkora.
Hamarosan indul a repülő Angliába, és ott kell tovább élnie, örökre. Sosem fog visszatérni az emlékeihez, a múltjához, az otthonához. Pedig ez az igazi otthona: Japán. Itt vannak a barátai és a szerelme is, akinek még nem merte elmondani ezt a szörnyű dolgot. Igazából még ő maga sem hitte el, azt hitte, álmodik.”Igen, ez csak egy rossz álom. Mindjárt felébredek!”-bíztatta magát, viszont a várt ébredés nem jött el. Hana nem tudott mit tenni, hiszen ő még gyerek. Mostohaapja még egyszer megengedte, hogy eljöjjön, és örökre búcsút intsen a régi életétől. Viszont a lányban egyre jobban felmerült a kérdés: Miért kell nekem elmennem? Mit követtem el? Itt akarok maradni!
A mostohaapja erre mindig ezt mondta: Elmegyünk és kész, neked ebbe nincs beleszólásod, örülhetsz, hogy a gondodat viselem!
Hana elmosolyodott. Milyen őrült gondolatok! Szökjön meg? Még mit nem! Ezt nem teheti az apjával, de mégis, úgy szeretne maradni...
Az erkély melletti fa megmozdult az erősebb szellőtől, így a száraz,vörös levelek lehullottak,egyenesen Hana mellé. A lány szórakozottan elkapott egyet, mosolyogva nézte,majd felnézett. A bárányfelhők körtáncot jártak, egy alakot rajzolva az égre. Hana azonnal felismerte a gomolygó felhőkupacot. Egy ló volt az, szárnyakkal, és lobogó sörénnyel. Alatta éppen egy repülő szállt el,mintha az mutatná az utat a dühöngő mustangnak. A lány még egy kis felhőt vett észre a nagy felett, mintha egy lovas lenne, aki teljesen a szárnyas lóra bízza magát, és élvezi a száguldást.
„Most már mennem kell...”-suttogta szomorúan a levélnek, amit még mindig a kezében tartott. Ekkor viszont egy nagyobb szellő becsapta a nagy ablakot. Hana próbálta kinyitni, de az ajtó meg sem mozdult. Pár perc múlva feladta, és inkább leült a párkányra.” Apa biztosan értem jön és kiszabadít.” - gondolta. A szíve legmélyén viszont azt akarta, hogy az a pillanat sose jöjjön el. Így legalább élvezheti a magány kellemes csöndjét és nosztalgiázhat.
Eszébe jutottak azok az emlékek, amik már rég feledésbe merültek. Például amikor három évesen beköltöztek ide az igazi szüleivel. Jómaga mindenhova benézett, majd ennél a szobánál megállt és hangosan kiabálta: Enyim! Enyim!-A szülei persze mondogatták, hogy az a nagyobb testvérének kell, de a nővére mosolyogva átadta neki a szobát. Milyen boldog volt! De sajnos.... azon az éjszakán...amikor a szülei és a testvére elmentek egy színházi előadásra, beléjük ment egy kamion. Amikor megtudta, csupán 9 éves volt, és egyszerűen nem hitte el a mostohaapjának a történteket. Egyre csak azt hajtogatta: Nem! Visszatérnek! Tudom, megígérték!-mivel Hanát nagyon bántotta az, hogy most nem viszik el őt is, ezért a nővére megígérte, hogy ha 10 éves lesz, akkor elmennek együtt egy előadásra. Viszont ezt az ígéretet nem tudta teljesíteni, így Hana egészen 10 éves koráig azt hitte, visszatérnek. A jeles napon lefutott mostohaapjához, és megkérdezte: Hol van Ann? Apa? Anya? Megígérték, hogy ma elvisznek színházba! Újra együtt!- akkor kellett rádöbbennie, hogy soha többé nem láthatja őket. A mostohaapja 3 év múlva úgy gondolta, hogy Hana-nak is jobb lesz, ha elmegy erről az átkozott helyről, ahol annyi szenvedés érte. Arra viszont nem gondolt, hogy Hana-nak ez az egy dolog maradt meg a családjából, ez a ház, ez az erkély, ez az élet.
Egyre hidegebb lett. Hana pánikba esett, már nem akart egyedül lenni. Ha túl sokat gondolkodik, előjönnek a kellemetlen emlékek is, amiket el akart feledni,de sehogy sem sikerült neki. Ekkor egy fényképet fújt arra a szél. Hana elkapta, de nem akart hinni a szemének. Az anyja volt rajta, az apja meg a nővére, Ann. Együtt mosolyogtak, átölelve egy kislányt, aki Hana volt személyesen. Ez a kép úgy 10 évvel ezelőtt készült, egy másik házban, amire Hana már nem emlékezett. Ott is mennyire boldogok voltak! A lány megfordította a levelet, és ott egy idézetet vett észre. „Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és légy szilárd; viszont, okosan, magad vond össze ha kedvez a szél, túlontúl büszke vitorlád.”-alatta meg ez volt: ”Nagyon szeretünk mindannyian, drága Hana, mindig melletted leszünk és vigyázunk rád! Boldog születésnapot! Kívánjuk, hogy érj el mindent az életben, amit szeretnél! Nem felejtettük el az ígéretünket, itt van a te jegyed, vigyázz rá, mint a szemed fényére! Nagyon szeretünk!”- Hana legutoljára 10 éves korában sírt, de most újra megeredtek a könnyei. Úgy hullottak,mint a záporeső, de mégis, boldog volt. Rájött, hogy mit jelent ez az idézet. Nem vesztett el minden emléket, hiszen a szívében még mindig élnek, és vigyáznak rá a szülei és a testvére. Nem ez a ház a múltja. Ez csak egy kézzel fogható emlék, amely az idők során porrá lesz. De amit magában hordoz, az sosem lesz porrá, mindig előveheti őket, és sosem lesz egyedül. Most el kell mennie, de nem most járt itt utoljára. Még biztosan eljön, és újra leül erre a párkányra, ahol annyit gondolkodott.
Úgy érezte, hogy a béke ismét megtalálja, és mintha ebben a végtelen pillanatban érezte volna a családja közelségét. Hálásan felnézett az égre, ahol már a mustang elügetett, de a lovas ott maradt, egy másik emberrel együtt.
- Hana, itt vagy? - hallotta mostohaapja hangját. Gyorsan a zsebébe mélyesztette a képet, majd letörölte a könnycseppeket az arcáról.
- Igen apa! Itt vagyok! - kiáltott, és amikor kinyílt az ajtó, örömében megölelte mostohaapját, aki nem értette ezt az érzelemkitörést, de nagyon örült,hiszen most először volt ilyen kedves vele Hana.
A lány elmesélte neki a történetet, és a férfi szomorúan elárulta a lánynak, hogy nem akarta odaadni neki a fényképet, mert félt, hogy sírni fog. Hana viszont örömében sírt. Itt van egy ember, aki nagyon szereti, és igazából csak ő érte hagyja itt a munkáját, hogy végre új életet kezdhessen.
Hosszú ideig csendben beszélgettek, elsőnek a családról, utána Hana már meg akarta ismerni a mostohaapja életét is. Végül együtt elhagyták ezt a házat, nevetve és megígérve egymásnak, hogy visszatérnek, ahol annyi minden dolog történt. Ahogy mondani szokták, ha valami véget ér, egy új dolog kezdődik. Ez a ház pedig egy másik családnak fogja gyűjteni a szebbnél-szebb és néha szomorúbb emlékeket.