Rovarballada 1.

 Üdvözöllek, kedves olvasó. Az én mesém nem egy átlagos, unalmas, százszor feldolgozott történet, de nem ám. Ez a kis szösszenet a drága barátomról, avagy a lakótársamról, Henikéről, a molyról szól. Igen, jól látod, nincs itt semmiféle elírás. Mielőtt dühösen kilépnél a WordPad-ból, és elmondanál mindennek, olvass bele, és utána ítélj meg. Ha mások a szerelmükről, a haverokról, egy nem is élő személyről, egy kutyáról írnak, addig én miért nem véshetném papírra a molyom történetét? Ugye, ilyen szögből megközelítve nem is olyan furcsa? Nos, nem is szaporítom a szót, kezdem is az elején.

 Henikét tavaly ismertem meg, március 12-én. Az összegyűjtött pénzemből ki tudtam venni egy elég kis takaros lakást, nagy örömömre. Amint beléptem az ajtón, máris elém repült, mintha üdvözölni akart volna. Elsőnek nagyon felmérgesültem, hogy máris ellepték a lakásomat a molyok, de rájöttem, hogy ő az egyedüli lakója. Akárhányszor hesegettem el, mindig visszaszállt a kezemre, és a nagy, fekete szemeitvel engem pásztázott. Akkor, abban a szent minutumban jöttem rá, hogy milyen udvariatlan voltam. ő élt itt több ideje, az ő családja, én meg csak így berontottam hozzá, és meg akartam ölni. Bocsánatkérés után eldöntöttük, hogy együtt fogunk lakni, mint két lakótárs. Így sosem voltam egyedül. De elég volt a történelmi visszatekintésből, kezdődjön a róla szőtt történet teljes kibontakozása....

 Henike velem volt. Minden órában, minden percben, mit otthon töltöttem. Evett az első saját főztömből, mit a magány sarkallt ki belőlem. De miket is beszélek! Nála jobb társaságot keresve sem találhattam volna. Meghallgatta az unalmas beszédemet, amit egy főiskolai előadásomra írtam; és nem hagyott faképnél.
 Bele sem gondoltam, mennyit tett értem, milyen jó társam volt... egészen addig, amíg meg nem ismertem egy lányt a főiskolán, Dorottyát. Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor beléptem a bejárati ajtón, előreengedve a vendégemet. Henike nem mutatkozott egészen addig, amíg el nem ment Dorottya egy kiadós beszélgetés után. Amikor fáradtan becsuktam az ajtót a lány után, Henike előröppent a fotel mögül, majd a dohányzóasztalon foglalt helyet, mélyen a szemembe nézve. Szórakozottan ráköszöntem, de ez oly sokat ért, mintha a falnak beszéltem volna.


 Tudhattam volna, hogy akkor rontottam el mindent! Vagy inkább csak elősegítettem az élet természetes lefolyását?

Jópár napig nem láttam viszont Henikét. Az iskolapadban ülve akarva-akaratlanul is állandóan törékeny szárnyai és hatalmas bogárszemeinek képe tűnt fel lelki szemeim előtt. Vajon mi történt vele? Átrepült a szomszédba, és a légyfogó áldozata lett?
Olyan megkönnyebbült sóhaj sosem szaladt ki a számon, mint amikor megláttam az ablaknál Henikét! Amilyen gyorsan csak tudtam, odasiettem hozzá, vigyázva, nehogy szívinfarktust kapjon szegény. Amit az előző pár hónapban megtanultam, az az, hogy a molyok idegbeteg jószágok, és vigyázni kell, nehogy egy hirtelen mozdulatt miatt asztmás reakciót csikarjunk ki belőlük.
A legnagyobb meglepetés viszont ez után jött. Henike nem volt egyedül.  Egy nagyobbacska, sunyi szemű alakot hozott haza, akit eddig még sosem láttam. Ő volt Sanyi, az éjszakai moly. Már az első pillanattól kezdve tiszta szívből gyűlöltük egymást. Próbáltam Henikével beszélni, hogy egy ilyen srác nem illik neki, de nem hallgatott rám. Mintha haragudott voln valamiért...mégis miért? Tettem ellene valamit? Véletlenül ráültem, vagy már egyszerűen megunta az unalmas beszédeimet, és a társaságomat? Ezernyi kérdés merült fel bennem, de egyikre sem kaptam választ. Fájt, hogy ennyire eltávolodtunk a drága lakótársamtól, de ilyen az élet. A barátok jönnek-mennek, nyomot hagyva a szívünkben.
Még a barátnőmnek, Dorottyának is beszéltem erről, mert azt akartam, tudjon az összes hülyeségeimről. Azt hittem, el fog ítélni, de helyette megértett, és mesélte, hogy neki is van egy házikedvence, Poki, a pók. Már azt tervezgettük, hogy bemutatjuk Pokit és Henikét egymásnak, de végül rájöttünk, hogy Poki inkább lehetséges menüként nézne szegény kis molyomra, mintsem barátra.


 Napok teltek el, míg megbékéltem a tudattal, hogy lakótársam nem szingli többé. Kicsit kényelmetlen érzés tört rám, akárhányszor benyitottam a szobámba. Arra gondoltam, talán kopognom kellene, hogy ne legyek illetlen...
Egyik este különös dolog történt. Éppen zuhanyoztam, amikor a résnyire kinyitott ajtón berepült Sanyi. Kicsit feszélyezve éreztem magam, amiért nem volt rajtam ruha, de a macska rúgja meg, férfiak közt ez nem annyira kínos. Letelepedett a zuhanyrózsatartóra, és halált megvető bátorsággal tűrte, hogy néhány kósza vízcsepp eláztassa a barna porral lepett szárnyait. Két sunyi szeme most valahogy lágyabban nézett, mint máskor. Szemében megbánás és bocsánatkérés tükröződött. Biztosra vettem volna, ha apró lábai elbírnák, fehér zászlóval röppent volna be a fürdőszobába. Nem vagyok haragtartó típus, szóval ez a gesztus több volt nekem, mint elég.

 Pontosan nyolc nap múlva fedeztem fel egy igen lényeges dolgot, méghozzá néhány mikroszkópikus golyó képében. Az íróasztalom és a fal közötti résbe voltak gondosan elrejtve, napfénytől védett helyen. Elsőnek azt hittem, biztos pár elkóborolt porszem, és lesöpörtem őket. Akkor bukkant fel Henike, és szinte nekem támadt. Elkezdett körözni körülöttem, mintha mérges lenne rám. Leszállt a kis porcicákra, és meg voltam győződve róla, hogy még talán sírt is. Végre leesett nekem is. Épp most gyilkoltam meg az imádott Henikémnek és Sanyinak a gyerekeit. Nagyon rosszul éreztem magam, és együtt gyászoltam velük hosszú órákon keresztül, addig, amíg Henike megint lerakott pár lárva-kezdeményt. Ki is alakítottunk egy minimoly-sarkot, ahol biztonságosan nevelhették a gyerekeiket.

Nem is volt addig semmi baj, amíg hosszú gondolkodás után elhatároztuk Dorottyával, hogy összeköltözünk. Nagy taruma volt az egész 110 tagú molycsaládnak. Igaz, a nagyobb molyok már épp szedelőzködtek, hogy új otthont szerezzenek maguknak, de még így is körübelül 80 moly a nyakamon maradt. De nem is ez a legrosszabb, hanem Dorottyának pedig egy egész pókországa van, pokival az élen, és ha a két faj összecsap...vér fog hullni.
Nem tudtam, mit tegyek. Össze voltam omolva... de Henike nem hagyta, hogy még jobban beleássam magam a szomorúság mély gödrébe. A kezemre ült, rám szegezte a kedves tekintetét, meglibbentette a szempilláit, majd bíztatólag nyaldosni kezdte a kezem. Rájöttem, hogy meg kell próbálnunk.
Dorottya átjött, egy nagy dobozzal együtt. Összehívtam a moly-állományt, így mindenki körülöttünk repdesett, amint a szoba közepére raktuk a dobozt, leguggoltunk, és kiengedtük a pókokat is. A picit egymásba kapaszkodtak, és félénkken pillantottak körbe, miközben Poki, és Pokiné ránk meredt, mintha azt kérdezték volna: "Most meg miért kellett ide hoznotok minket??"
Dorottyával mind a ketten nagyon izgultunk, és reméltük, nem lesz semmi baj, és béke lesz a házban. Henike, Sanyi mögött leszállt Poki és Pokiné elé, onnan méregették egymást, gyanakvóan.

 Néhány percig mozdulatlanul farkasszemet nézett a két állatfaj. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben.
Hirtelen megindultak a pókok. Könyörtelenül meneteltek a molylepkék irányába. Óriási zűrzavar kerekedett, amit már nem lehetett megakadályozni...
 A nagyobb molyok ijedten felröppentek életüket óvva a pókok halálosztó csáprágói elől. A pechesebbek a lámpába repültek, ahol porrá égtek, majd élettelenül hulltak alá a nemrégiben újralakkozott parkettára. A fürgébb pókok azonnal lecsaptak a repülni nem tudó, kisebb molylepkékre, és kegyetlenül felfalták őket. A legtöbb pók felmászott a falra és a 90°-os lejtőt biztosító bútorokra, ahol a naivabb molyok tartózkodtak. A nyolclábúak útját leszakadt szárnydarabok és ízeltlábak kövezték ki.
 Dorottya elsírta magát, átöleltem. A bordó plüssszőnyegre néztem, ahol az előbb még Henikét és férjeurát láttam. Megdöbbentő képek tárultak a szemem elé. A hős moly vad anyatigrisként védelmezett néhány lárvát, amit régebben egy kis padlómélyedésbe gyömöszölt. Ekkor megtörtént a tragédia...

 Egy nagyra nőtt kaszáspók hosszú mellső végtagját keresztüldöfte Henike apró rovarszívén. Sanyi elkeseredetten röpködött a pók feje körül, de nem sokáig. Őt is utolérte a végzete. A kaszáspók nemhiába kapta nevét: egyik lábát a sok közül kaszaként meglibbentve lenyeste Sanyi fejét. A rovar teteme két darabban a porba hullt.

Úgy éreztem, valami kihal belőlem.
Láttam a kis holttestét, de nem fogtam fel, hogy meghalt. Hogy mind a ketten meghaltak.
Közben a molyok csapatot alkottak, és kezdték szétcincálni a pókokat. Hatalmas csata dúlt, aminek egykönnyen nem lehet vége, ezt mindenki tudta, de én nem akartam tudomásul venni. Felálltam, és etrőltetett lépésekkel a szekrényemhez mennem, és előkotoráztam a már vagy egy éve nem használt rovarírtót. Lepöccintettem a kupakját, ami akkora csattanással ért földet, hogy minden állat rám szegezte a figyelmét.
 - Miért...kellett...ennek...megtörténnie? - kérdeztem, de nem kaptam választ. - Sajnálom - sóhajtottam, és az egész szobát befújtam, nem kegyelmezve sem pókoknak, sem molyoknak. - Nincs szükségünk rátok!!! - Dorottyára néztem. Ott ült Poki mellett, akinek a molyok szétcincálták a lábát, és két méterről lehajították. Már nem élt. Könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam abba a szörnyű írtást. Majd, mikor rajtunk kívül már csak holttestek feküdtek szerteszét, összegyűjtöttük őket, és eltemettük a ház végébe, tisztességesen. Átöleltem Dorottyát, míg ő keservesen zokogott.
 - Nincs semmi baj. Minden rendben. - nyugtatgattam, és bevezettem a házba. Hiába volt vérengzés, nem voltam szomorú. Rájöttem, hogy nem csak az emberi természet ilyen... vagy éppen tőlünk tanulták meg ezt az ellenséges viselkedést, nem tudom. Henike, Sanyi, Poki, Pokiné örökké a szívünkben él tovább, a gyerekeik meg, amik megmaradtak, nálunk mindig otthonra találnak, harc nélkül.
Abban a házban, az ivadékokat kivéve, többé soha nem fogunk állatot tartani.

Yamana és Sibill
Saját irománya!XD