Vicces, hogy most írok. Általában az emberek akkor kezdenek el naplót írni, amikor valami hatalmas fordulat történik az életükben. És talán én is benne vagyok ebben a jó nagy százalékban.

Néha egészen könnyű szembenézni a dolgokkal, de ez az a pont, amikor muszáj valakinek elmesélnem. Amikor végre készen állok kiadni az ürességet magamból, végleg elhessegetve a rossz érzést. Most érkezett el a pillanat, amikor nem érdekel, ki mit szól hozzá, névtelenségbe burkolózva elmesélem az életem egy darabkáját.

Kezdjük az elején. Mivel a valódi nevemet nem szeretném felfedni, se a benne szereplő egyedekét, az éppen ráillő szavakkal fogom említgetni őket. Azaz engem is, bár magamat úgy sem fogom sokszor felhozni, mint külső szemlélő.
17 éves fiú vagyok, harmadikos egy gimnáziumban. Annyit talán elmondhatok erről a helyről, hogy nemrég indult, pont velünk az a szaka, amikor osztályok helyett csoportokba osztottak minket. Az év eleji tesztekből derült ki, hogy te melyik tárgyból milyen szinten haladsz, ami azonnal megtetszett. Egyrészt, mert sosem kellett úgy éreznem, hogy valamiből béna vagyok, másrészt, mert így nem csak egy osztályt, hanem egy egész évfolyamot ismertél.

Persze az embernek nem lehet több mint 90 barátja, ez jogos, és sajnos hamar megismertem ennek a hátulütőjét. Ugyanis ha valakivel nagyon megtalálod a hangot, szinte biztos, hogy mindig más csoportba kerültök. Míg én az irodalmat szeretem jobban, és legszívesebben a hátam közepére kívánnám a matek képleteket, XX pont ezeket imádta, és konkrétan leszarta, hogy ki-mikor írta meg a Csongor és Tündét.  Így, bármennyire is próbáltunk felzárkózni, az első hét péntekjén, mindig csalódottan mentünk haza, mivel csupán tesiből és infóból voltunk egy szinten. És mit ne mondjak, ez a két tantárgy a heti 6 összórájával nem sok hülyülést engedett.

Igen, ő volt az első gimnáziumi haverom, ami igencsak nagy szónak számított nálam. Lehet, hogy az első bejegyzésnél nem kéne ennyi féltve őrzött titkomat kifecsegnem, de úgy sem talál rá olyan, aki felismerhetne. Max az iskolás részből jöhet rá, hogy ismerhet, de elég sok blog létezik, nem látok sok esélyt, hogy valaki megtalálja. Vagy ha mégis, legalább elgondolkozik, hogy mégsem vagyok olyan unalmas fasz, mint amilyennek lát.

Általános iskolában, egészen hatodikos koromig én voltam az űberkirály, a nagy vezető, akit mindenki irigyel, akinek senki sem mer ellent mondani. Tetszett a szerep, hamar beleszoktam. Nem verekedtem, de mivel jóval magasabb voltam az akkori átlagnál (még most is J), és igencsak ment a „pofádbefogod!!” – nézés, senki se harcolta ki ellenem a verekedést.

Majd jött egy jobb kisugárzású, szélességben nagyobb, káromkodó új diák, és hamar lelökött az ranglétra aljára. Akár egy ismeretterjesztő filmben, a hiénáknál. Az emberek nem néznek rád istenként, ha vérzel. Csak az addig általam elnyomott cápák érezték meg a szagot, és a két év elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzak. Mire gimnáziumba kerültem, hatalmas falat kerítettem magam köré, ugyanakkor hiányzott a figyelem,  és irritált, hogy mindenki levegőnek néz. Önemésztés ezerrel.

Akkor jött XX, tesin ismertem meg. Nem volt szívbajos, simán odajött hozzám, és az sem rettentette el, hogy harapófogóval kell kihúzni belőlem a szavakat. Teljesen az ellentétem volt, mind kinézetben, mind belső tulajdonságokban. Alacsony volt, de izmosabb, mint én. És nem tudom, de a kisebb emberek általában mindig pattogósabbak, hangosabbak, vagy van valami beütésük. Neki is volt, a hiperaktivitása és az állandó mosolygása.

Egészen kisfiús, de megdöbbenésemre a lehető legkomolyabb témákon tudunk beszélgetni. Mint a mesében, meg is jött a változás. Nyíltabb lettem, beszédesebb, egészen vidámabb. Másodikra a legtöbben már tudták a nevem, és én is az övéket. Pedig még a facebookot sem ismertem. :D
Nos, kezdetben ennyi, majd folytatom valamikor.:)