Ha kivánhatnék hármat, komoly bajban lennék.
Mivel körülöttem szinte semmit se változtatnék.
Belül is talán csak azt, ami miatt néha elveszem,
Szorít, éget, lüktet, és talán ez a végzetem.

Ezt az érzést nagyon nehéz lenne leírni,
Mintha azt kérnék, mondjam el, milyen szeretni.
Az első kívánságom bizonyára ez lenne,
Hogy hagyjanak el végre a kínzó kétségek.

Hogy végre könnyű legyen a szívem, ne fájjon,
Hogy érezzem: olyan az életem, mint egy álom.
Hogy tudjak dönteni, olyan fura döntésekben,
Mint a szerelem, és hogy abban mi jó nekem.

A második kívánságom talán meg is van.
A szerencsém, ami néha-néha elapad.
Persze nem panaszkodhatok, de mégis,
Könnyebb lenne az élet, ha nem kéne félni.

Hogy a suliban ne kelljen amiatt paráznom,
Hogy felszólít-e vagy sem a gyűlölt tanárom.
Ezt a szerencsét átadnám néha másnak is,
Hogy a szeretteinkkel együtt tudjunk örülni.

A harmadik már nem rólam szólna. A világról,
Hogy ahol élek, ne legyen a kegyetlen pokol
Ahol emberek ölik egymást, taszítanak halálba,
Háborúznak, nyomoznak: kié lesz az utolsó játszma?

Talán naív kislány vagyok, aki békét óhajt,
De ez már, sok mással együtt, nem izgat.
Mert számomra nincs lehetetlen, és ha ez igaz,
Akkor miért a háborúban keresünk vigaszt?

A három kívánságom ezennel bevégeztetett.
Ha nem is jön az angyal, megteszem, amit lehet.
De valójában, ha csak így belegondolok, rájöhetek:
Ez a kívánságos-dolog, végre teljesülhetett.

A szívem boldogan repdes, ahogy mindig is tette,
A szerencsém mellém van teremtve, el nem felejtve,
A világ, ahol élek, békés, csendes, napsütétes,
Így a kívánságokat inkább átadom NEKED.