Talán az első olyan szösszenet, ami valós személyhez íródott...
Üveges tekintetemet a számítógép lágyan vibráló monitorjára tapasztottam, s az egeret a jobb felső sarkon lévő kis x-re irányítottam. Egy szempillantás alatt kilépett, én meg ott maradtam, a ténnyel, a szívemben lüktető fájdalommal, és eltorzult arcomon könnypatak csordogált.
Remegő kezemmel még mindig az egeret markolásztam, és egyre jobban belesüppedtem a sötétségbe, ami mohón ragadta el a tudatom optimista felét.
Becsaptak. Úgy éreztem, fontos vagyok, talán végre átélhetem azt a boldogságot, amiről körülöttem annyit beszélnek. Ehelyett arcon csaptak, oly sok reménykedés után. Hittem, hogy már megfizettem az elmúlt hibáimért, és új lappal kezdhetek. Hol rontottam el? Vagy talán az egész meg sem történt, csak az agyam játszadozott az érzéseimmel? Ő kergetett hazug illuziókba, ami után a valóság köpönyege ezeregy tűként telepedett rám?
Mosolyogj, mert megtörtént, ezt hallom mindenfelől, de mégis, ki tudna ilyenkor örülni? Inkább azért mosolygok, mert el tudom felejteni. Többet nem mondom ki a nevét, többet nem gondolok rá, mintha csak az egyik rémálmom távoli, ködös alakja lenne, nem fogadom el a felém nyúló kezét, egyszerűen mosolygok, és mindenki biztos lesz benne, hogy minden rendben. Egyszerűen nem beszélek róla, és az olyan, mintha nem is történt volna meg.
Besöpröm a nagy, sötét szekrénybe, és csak este nyitom ki, mikor nem kell erősnek látszanom. Akkor sírhatok, végtelen ordibálással, szívszaggató hüppögéssel, addig, míg el nem nyom az álom. Majd másnap újból kezdődik minden, egészen addig, amíg ténylegesen el nem felejtem. Amikor kinyitom az ajtót, és az árny száraz szemekre talál. És soha, de soha nem fogom megengedni még egyszer, hogy így gyötörjön.
"Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen....nem vagy való nekem..." |