A bágyadtan fénylő hold lassan felmerészkedett az égboltra, irigykedve figyelvén a mostanra már álomra tért Napot. Pedig én jobban szeretem az éjszakát, jobban szeretem neki a halovány fényét, mely sejtelmes félhomályba taszítja az ember lelkét is, felfedve a sötétség elől menekülő énét. Én nem menekülök, inkább megvárom, itt, az erkélyen, s ha szembenézek vele, tudom, mikor támad, tudom, merről jön, és a hatalma elkúszik mellettem.
Az eget néztem, melyen ezeregy sárga csillag járt táncot, különböző alakzatokat öltve. A felhők rég elúsztak keletre, esőt igérve az ottani kiszáradt szántóföldeknek. A szél lágyan belekapott a hajamba, szerelembe esett, vitte volna magával, el, a tenger felé, hogy ott kössenek örök esküt. A tincsek lágyan búcsút intettek kedvesüknek, és visszahuppantak vállam rejtekébe. Messze voltam mindentől, így nem ért el a városi dugók zaja, a gyerekek féktelen viháncolása, a hangos szórakozóhelyek szívet dobogtató basszusa. Csak a saját lélegzetemet hallottam, ami átkarolt, és megnyugtatott. Lehajtottam a fejem, és megfordultam. Még utoljára felnéztem a csillogó égtakaróra, majd dideregve lehuppantam a földre, és hátamat nekidöntöttem a korlátnak. Kinyújtóztattam végtagjaimat, nagyot ásítottam, majd békésen lehunytam a szemem, ahogy mindig is szoktam.
Nincs is szebb, ha a valóság egyik tökéletes pillantát tovább álmodhatjuk. |