Mielőtt elolvasnád, kedves ide tévedő, hadd mondjam el, hogy ez az egész csak egy kitaláció, nem történt meg! És nincsenek depressziós hajlamaim, csak néha ki kell írnom magamból a felgyülemlett feszültséget. Aki egy vidám szösszenetet szeretne olvasni, az keressen mást, mert ez csak felbosszantja az agyát, ami neki sem, meg nekem sem jó. Előre is köszönöm!:)

Egy bánatos, ezüst könnycsepp esik lejjebb,
Egyre, a sötét, kémlelhetetlen mélységbe.
A fény halovány, egyedüli, siralmas
Hamar eltűnik, mint egy halk, szomorú sóhaj.

Így szaladnak a napok, hetek, hónapok
Mint egy mókuskerék, oly sivár és monoton
Észre sem veszem, s máris túl vagyok rajta,
Ilyen életet senki sem akarna.

Nem, ezt az érzést nem tudom szavakba önteni. Remegő kezemből kiesik a toll, miközben a félig elkészült sorokat bámulom, üresen, fájdalmasan. Fáj, hogy nem tudom, miért sírok, miért érzem ezt az elfojtott érzelmet a szívem körül, és hogy miért szenvedek tőle. Mikor pár valódi könnycsepp ráhull a papírra, foltot hagyva rajta, az elkeseredésem tetőfokához értem. Tudtam, ki kell adnom ezt a furcsa fájdalmat magamból, különben eleven elemészt, de elakadtak a betűk, összekuszálódtak a fejemben, és úgy cikáztak, mint fény az éjszakában. Határtalan idegességet és feszültséget éreztem, amit még a sírással sem tudtam enyhíteni. Lassan csordogáltak végig az arcomon a bánatos tündérek, miközben a lapért nyúltam, hogy összetépjem, mint megannyi hasonlóan pórul járt testvérét.
Elegem lett. Nem, nem vagyok jó író és költő sem, ha nem tudom kifejezni az érzuelmeim. Könnyű üres, rímelt sorokat komponálni egymás után, de az nem ér egy egérpiszoknyit sem! Érzem, minden részem belebizsereg, tudom, írnom kell, csak az tud segíteni, csak az tudja elfeledtetni velem a szomorú estéket, amikor egyedül, egy sötét szobában bezárkózok, és csak a monitor halvány fénye segít megtalálni a billentyűket. Valami halk zene megy....azt sem tudom, képzelődöm-e vagy sem, esetleg összetévesztem a belülről jövő segélykiáltások csöndes sóhajával. De amikor hirtelen az énekesnő tovább énekli a reflént, és a zene valami fülsiketítő vinnyogássá válik, rájövök, hogy a számítógépem űz gonosz tréfát velem. Gépies mozdulatokkal abbahagyom az írást, és várok egy kicsit, amíg le nem nyugszik. Ez viszont tovább tetézi a nyugtalanságomat, és még jobban szorítja egy láthatatlan kéz a belsőmet. A kezem megáll, a lap felett, remegve, tétován. Az asztalnak dűlök, amikor ismét elkezdi húzni a számot a nyavajás laptop. A fejem elborul, alig látok már a könnyeimtől. Elfekszek a rideg asztalon, és zokogok, egyre jobban, egyre szívszaggatóbban. Ezer gondolat köröz a fejemben, de már nem fénysugárokhoz hasonlítanak, hanem fekete hangyákhoz. Tovább sírok, de bárhogyan próbálom, nem tudom kiadni magamból ezt az égető érzést, itt van bennem, sosem fog eltünni. Egy összegyűrt wcpapírért nyúlok, zsebkendő gyanánt, és ezzel egyidőben a számat kezdem harapdálni. Körmeim belevájódnak a húsomba, hamarosan kibuggyan a meleg, vörösen izzó vér. Még tovább nyomom az éles karmaimat, meg sem érezve a fájdalmat. Az ajkam alsó fele már lüktet, mégsem engedek a szorításomból. Szenvedj, ha már másra nem vagy képes! - hallom belülről a domináns hangot, amely körülvesz, még nagyobb fájdalomra sarkallva. Fölordítok; a kezemet végigszántom az alkaromon, míg csupa vér nem lesz, minden idegemet pattanásig feszítem. Ekkor beront tesóm, szinte leszakítja az ajtót a falról, és hozzám szalad. Mikor meglátja a kezem, az arca eltorzul. Feláll, és lerohan, miközben üvölt. "Anya, apa, baj van!" Hamarosan fő látványosság vagyok. Már az ütőeremhez próbálok hozzáférni, és az azt védő vékony bőrréteget nyársalom fel. Apa megfogja az ép kezem, hátracsavarja, miközben anya zokog. Nem ér, nekem kellett volna sírnom.

Észre sem veszem, és máris túl vagyok rajta,
De ilyen halált ki akarna?