Mielőtt elolvasnád, ajánlok egy igazán remek zenét, ezt hallgttam, amíg írtam. Nagyon megnyugtató, és nagyon illik a szomorú hangulathoz!:D
http://www.youtube.com/watch?v=3_NME1Iu79U

/Selyemblúzként simul hozzám a por,
Felélesztve legbelsőbb gondolatomat,
Mely a széllel szalad tovább: szabadon./

Az este olyan más, mint a nappal.
Fájdalommal tölt el, s gondolattal,
Vigasztalom magam, óhatatlan.

Tudom, hogy rossz az, amiket tettem,
Bánom, ahogy akkor olyan lettem.
De az én vagyok, nem tettethettem.

Ilyenkor az álarc köddé válik,
A mosoly vakolatként mállik
S az igazi elme kicsirázik.

Így még én magamat sem ismerem
Tudom, létezik, de nem érdekelt
Míg szárnyat nem nyitott a sötétben.

Talán bennem van végzetes hiba,
Én élek rosszul, mindenkit becsapva
De ha így lenne, miért zavarna?

Miért nem ismeri senki a másik oldalt?
Vagy csak nevetve szembehazudnak,
S érthetetlenül megmosolyognak?

Egyedül lenni a legrosszabb dolog,
De ha többiektől csak ennyit kapok,
A választásom inkább a csillagok.

/Szállnék én is vele, ebben az alakban,
S talán egyszer merném magamat játszani,
Nem csak az agyonhasznált álmaimban./

u.i.: Amikor elkezdtem írni, nem arra gondoltam, milyen szavakat használok majd, vajon lesz-e értelme. Azt az érzést próbáltam megfogni, ami akkor körülölelt. Az, aki ilyen hangulatba taszított, nem is egy ember, csak a sok apró tű, amit páran belém állítottak. Utólag is köszönöm nekik, különben ez a vers sem született volna meg!^^