Nem tudom, mi van velem.

Vicces, hogy a filmek mindig egy olyan emberről szólnak, aki más, mint a többi. Van benne valami különleges, de bármennyire el is fogadja ezt a tényt, tombol benne a magány. Nem találja az útját, csak falakba ütközik. Hozzáhasonlítja magát a többiekhez, és nem érti, ő miért nem tud megtenni olyan dolgokat, mint ő. Hogy miért nem mehet minden olyan simán, ahogy mennie kellene.

Van egy lány. És egy srác. Egymásra találnak, tekintetük összefonódik, szívük egy ritmusra dobog tovább. Megismerik egymást, elcsattan az első csók. A lány megtudja a fiú egyik féltett titkát. Úgy érzi, most lehet teljes egészen, és nem lehet boldogabb nála senki.

Jól tudom, mi következik ez után. Veszekedések, könnyek, szakítás. Fájdalom.  Ezt senki sem szereti megélni. Jönnek a féltékenységi a jelenetek, a félreértések, és egy idő után azon kapod magad, hogy ismét ölelitek egymást.

Nekem miért nem lehet ugyanígy? Miért érzem úgy, hogy valami visszahúz, valami nem engedi, hogy ilyen simán menjenek a dolgok? Milyen szerelem az, melyre már az első lépcsőfok is a pokolba vezet?

Tizenöt évesen tetszett egy tévésztár, és úgy éreztem, bármit meg tudnék érte tenni.

Tizenhat évesen megismerkedtem egy sráccal. Tökéletes lett volna nekem, ahogy a tévésztár, mégsem éreztem iránta semmit, így elmenekültem. Úgy gondoltam, van időm még.

Tizenhét évesen beleszerettem a fiúba, de ő már mást szeretett. Lassan alakja árnyképpé vált, csak egy emlékké, amit felruháztam a tökéletesség álcájával. Fájt, de reméltem, más is eléri ugyanezt, és akkor nem hagyom többé el.

Tizennyolc évesen fáj, hogy még mindig az emlékbe kapaszkodok, hogy nem tudok érezni semmit, és rájövök, hogy a lécen senki sem tud átugrani. És azt kívánom, bár előről kezdhetnék mindent…

Nem tudok más lenni. Próbáltam, de csak fájdalmat okozott. Nem az én utam a te utad. Ezért nincs mi. Nem kérem, hogy érts meg, csak fogadj el a hibáimmal együtt.

Azzal a hibámmal, hogy más vagyok, hogy máshogy gondolkozok. Hogy máshogy élem meg a pillanatot, hogy másképp szeretek. Nem veled van a baj, te mindent megtettél. Egyszerűen nem tudok nyílni, nem hajlandó rá a lelkem. Ettől nem vagy rosszabb, egyszerűen csak nem tudunk együtt lenni. Sajnos nem mindig azt tudom szeretni, akit kellene.

Van egy menedékem, van egy odúm, ahová mindig el tudok menekülni, ami mindig ott van, ami sosem hagy el, ami óv, véd, még akkor is, amikor nem kell. Bennem van, növekszik évek óta, a fantázia szülte, a remény tartotta életben. a remény, hogy boldog, kiegyensúlyozott tudok akkor is lenni, ha nincs senki mellettem.  Ne várd, hogy félrelökjem, már hozzám tartozik. Betegnek gondolhatnál, naivnak, de érzem, hogy ez mindenkivel így van. Nem hiába, az ember társas lény.  És ha itt az idő, hogy megismerjem azt, aki mellett nem lesz kétségem, ő maga lesz az, ami most az arctalan társ szerepét betölti. Mert ez a dolog az ő lelkének egy darabja, ahogy az én csipetem is benne lesz őbenne.

„A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.”

Sajnálom. Ahogy azt is, hogy ezt a levelet sosem küldöm el neked. Tudnod kellene, de nem szeretném, ha így belém látnál. Nem szeretném magyarázni a dolgokat, elég az, ha én megértem, és elfogadom ezeket. Most nehéz neked, az önbizalmad is megtépázta a délutáni beszélgetés, de hamar találsz olyat, akivel ismét szabadnak és boldognak érezheted magad. Köszönöm, hogy megláttad bennem azt a jót, amit sokan nem fedeznek fel. Köszönöm, hogy egy szintig megismertél, és hagytad, hogy én is belelessek gondolataidba. És köszönöm, hogy hagytál elmenni, amikor kell.

Szeretném, ha tudnád, hogy megkedveltelek, és remélem egyszer újra el tudunk beszélgetni, tagadások és hülye áljátékok nélkül. Őszintén. És remélem, akkor már egy csodás lánnyal fogsz együtt élni.

És bízom benne, hogy én is megtalálom azt, aki igazán nekem való. És akkor a dolgok mehetnek a szokásos kerékvágásban, ami simának tűnik így külső szemmel, de jól tudom, tele lesz további levelekkel.