Remegő kezekkel, de elszántan nyúltam érte, és tudtam, a lelkem mélyén, rosszat teszek. A többiek bólintottak, és figyelmesen várták, ahogy két ujjammal rákulcsolok, picit gyönyörködöm benne, érzem egyedi illatát, majd csukott szemmel beleszívok.

Csak egy kicsit, egészen kicsit.

Majd valahonnan erőt kapván bátor lettem, és még kétszer megismételtem a műveletet. A barátnőm érte nyúlt, jelezve, elég volt. Engedelmesen odaadtam neki, de nem éreztem semmit. A furcsa íze körüljárta tüdőm, megragadt a nyelvemen. Egy pohár vízért indultam, de lábaim megremegtek. Nem tudtam, azért-e, mert izgultam, vagy a szer hat, de megpróbáltam nem foglalkozni vele.

Előttem a szoba lágyan hullámzott, elmosódtak az élek, és furcsa szürkére változott a háttérszín. Minden sötétebb lett, a padló, a képek, az régies óra, ami most ütötte el a tizenegyet. Búgása végigmászott a lapockámon, és befurakodott a fülembe.

Megálltam, de még így is érzetem, egyre beljebb megyek. Amikor pár perc után megtámaszkodtam az ajtófélfában, egy ismeretlen alakot pillantottam meg. Félig átátszó volt, és tudtam, nincs ott. Csak képzelem. De mégis néztem, néztem, akkor is, amikor a pohártartó kezembe vizet öntöttem, akkor is, amikor rájöttem, a poharat is képzeltem. A gyomrom, mint a centrifuga, úgy mozgott körbe-körbe, míg térdre nem kényszerített eszméletlen fájdalmával.

Ziháltam, de nem üvöltöttem, azt hiszem. Az alak sajnálkozóan nézett rám, mint aki minden egyes gondolataimat hallaná. Görcsösen a napraforgó mintázattal letakart ebédlőasztalba kapszkodtam, és lesütöttem a pillantásomat. A padlón apró, sok hangya mászkált össze vissza, majd hegynek nézve engem, elindultak rajtam.

Éreztem az apró kis lábak érintését a bőrömön, ami nevetésre sarkallt. Akárhányszor lesöpörtem őket, annál többen támadtak meg. Hátraestem, és próbáltam a többiek felé kúszni, de egy szekrénybe ütköztem, olyan erővel, hogy leszállingóztak róla a fénylő poharak.

Halottan feküdtek előttem, a padló csillogott, ahogy rásütött a bágyadt délelőtti napsugár. Egyre többen lettünk a szobában, mind ismerős arcok, olyan ismerős arcok, akiket eddig sosem láthattam. Akik a fantáziámban éltek, és most ki tudtam vetíteni magam elé. Mosolyogva, szinte nevetve nyújtottam feléjük a kezemet, de ők nem mozdultak.

Álltak ott, mint a cövek, lesújtó pillantásokkal, fejüket csóválva. Tudtam, a lelkem mélyén, hogy rosszat tettem. A belsőm egész végig ezt visszhangozta, ahogy a mellkasomhoz húztam a lábam, és keservesen zokogtam.

Rosszat tettem.

Rosszat tettem.

Rosszat tettem.

De akkor mégis miért ilyen piszkosul jó érzés?