Tükröm mögött megcsillan egy fénysugár,
Mit egyedül az én szemem nem láthat.
Elmosódott képek szélei sudár,
Hűvös árnnyá téve saját önvalómat.
A fáradt színek lomhán párosodnak.
Pírt rajzolnak oda, hol eddig nem volt.
Miért érzem a világot távolabbnak,
És kiesnek, hol egykor gyönyör honolt?
Hiába nézem, a kép már nem tisztul.
Hazugságok után kétlem,hogy szebb lesz.
Zord, bús idegen ideállá torzult,
S könnyeimmel ezt az űrt csak tetézem.
Összeállni újra sosem fog, soha.
Csak a fantázia, mivel az összetört,
Alaktalan alakok kósza alakzata
Újra az én képemben fájó arcot ölt.
|