Az árny lassan, erőtlenül mászott hozzám, csontos ujjai belefúródtak a vállamba, és néma sikolya keresztülfonta a nyakam. Tarkómon keresztül vált eggyé velem, beférkőzve az agyamba, s vérbenforgó szemeimbe könnyeket csikart. Lomhán elérte szívemet, és úgy nehezedett rá, mint a bűntudat kétségbeejtő érzése.
A torkomat is végignyalta keserű nyelvével, nagyra nyitotta számat, és olyan dolgokat mondatott ki velem, melyre sosem vetemednék. Végtagjaimat is körbejárva, sűrű izomlázat hagyva, ahol elhaladt. Majd megtalálta azt a dolgot, amit még én sem tudom, hol van, ami nélkül az ember is csak érzéstelen lény lenne: a lelkemig hatolt, érzékeny védőfalát feltörve suttogott egy borúsabb életről, és remegő kezembe adta a kést.
Az árny uralma alá vonta testem, elmém, lelkem, és úgy irányított, mint egy tudatlan bábot, majd édes csókot lehelt ajkaimra; a holnap este ígéretének keserves sóhaja volt ez. Tudtam, hogy ugyanúgy eljön, kínoz, megaláz, bánt, de mégis hagytam, s élveztem.
Mert ha máskor nem is, abban a percekben, órákban, napokban csak az enyém, engem ölel fonnyadt karjaival, nekem szentel minden pillanatot.
És hogy utána mindig elmegy, békét hozva környezetembe, megoldást nyújtva a bajokba, és könnyedt élni akarást csempéz átlagosnak ítélt pillanataimba.
Mert nélküle nem is tudnám, mennyire jó dolgom van, mennyire szép az életem, és mindent meg tudok tenni. S ha más nem, ő mindig meglátogat, e fájdalmas, mégis csodás egyensúlyt megtartva.
Hogy ezt az árnyat hogy nevezik az emberek?
Nem igazán van megfelelő szó hozzá, de leginkább ehhez hasonlít: önsajnálat, depresszió. |