A házból hívogató melegség áradt ki a jeges tájra. A bent ünneplők viszont nem voltak ennyire jókedvűek. Az egyik a karácsonyfa alatt foglalt helyet, törökülésben, a másik az ablakon bámult kifelé, mintha várna valakit, a harmadik a számítógép billentyűzetén koptatta az ujját, a negyedik meg a maga sötétségében a falnak támaszkodott, szájában meggyújtatlan cigi fityegett. Az ötödik egy koporsóban pihent, míg az utolsó unottan játszott az öngyújtójával. A cd-lejátszó vontatottan egy karácsonyi dalt húzott, már negyed órája. A csönd, és a feszültség szinte tapintható volt a kicsiny helyiségben. Négy idegen, akik az év legboldogabb napját együtt töltik.. mégis magányosak. De hogyan is találkozhattak ők egymással? És miért is vannak itt, amikor mindnyájuknak lenne más programja?

A karácsony nálam nem jelent semmi nagyszerűt. Legszívesebben kirabolok pár boltot, hogy enyhítsem a semmittevésem. Lényegében mit csinálhat egy otthontalan srác ebben az ítéletidőben, egyedül?

Hogy miért vagyok itt? Magam sem tudom. Egy évben egyszer talán ideje lenne haza is menni, de szívesen töltöm ezt a csodás éjszakát pár lányka társaságában. Jobban örülnék bármelyiknek, mintsem 3 depressziós sráccal legyek egy fedél alatt.

Meghívtak. De most bocs, írom tovább a regényem, különben a kiadók nem fognak békén hagyni.

Utálom a karácsonyt. És most még jobban utálom. Maradtam volna inkább Hector kocsmájában...

… csatlakozom az előttem szólóhoz.

Nem bírom az emberi ünnepeket. Rém- szeretetteljesek... de valahogy ez a hangulat már hasonlít a régi szép időkre...*nosztalgiázik* Bár alapjába véve is utálom a telet.


Szóval itt unatkozik a hat fiatal, messze a város zajától, egy kis kunyhóban. Fájdalmas arcot vágnak, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Végül a koporsóban fekvő felkel, és az ajtóhoz lépked, miközben valamit mormog az orra alatt
–    Erre nincs időm, éhes va...

Hirtelen kivágódik az ajtó, sikeresen az előbbi srácot a falnak lapítva. Egy hosszú, szőke hajó lány lépkedett be a szobába, ötkarátos vigyorral a képén. Egy piros miniszoknya volt rajta, hosszú, bolyhos csizmával, hatalmas zsákkal a vállán.
 - ÜDV MINDENKINEK! REMÉLEM NEM VÁRATTALAK MEG TITEKET!
Hatalmas csöndlepel hullott a jelenlévőkre. Mindenki nagy szemekkel bámulta a lányt, még a számítógép előtt ülő is abbahagyta a gépelést.
–    Mina! - szólalt meg elsőnek a vörös – Szóval a te ötleted volt? - nevetett fel. A töröküléses srác csak lazán elvigyorodott, de vannak olyanok, akik nem örültek e kellemes meglepetésnek.
–     TE?!? Kinyírlak, elégetlek, felperzsellek!! - rontott rá a legalacsonyabb srác, viszont a fekete kabátos ennél gyorsabb volt. Lazán megfogta a nyakánál.
–    Mina, hogy kerülsz ide? - szólalt meg a korán őszülő xD
–    Gondoltam, megleplek titeket! Hoztam még pár lányt, aki szívesen csatlakozna hozzánk... - lépkedett arrébb, hogy a többiek is láthassák a felhozatalt. Öten voltak.
Az egyik egy lilás hajú, remegő lány, aki még így is, mínusz 20 fokban fürdőruhában és egy szoknyában rohangál.
A másik egy szintén szőke hajú, faarcú hölgy. A vállán egy fegyvertáska öve bizonygatta, hogy nem lesz unalom.
A harmadik egy fekete hajú kiscsaj, aki kicsit félénk, mégis egész végig mosolygott. Rá is ismert pár emberre, amit néha pirulással bizonygatta.
A negyedik egy hosszú, jellegzetes hajú, testhezálló hosszú szoknyában libbent be a melegbe, a szokásos „Hú, mennyi farok!” mosollyal.
Az ötödiket viszont elsőnek észre sem vették. Alacsonyabb volt, mint Mina, rózsaszín hajú, és valaki-gondolom Mina- egy cuki kis rózsaszín ruhába erőltette. Mérgesen nézett körbe, és nagyokat puffogott.

Még pár perc néma csöndnek el kellett telnie, hogy a jelenlévők felfogják, mi történik itt. Majd, mintegy varázsütésre, a feszültség úgy pukkant ki, mint egy apró buborék. Mindenki megtalálta azt, akivel tudott beszélni, akivel jól érezte magát. Hamarosan mindenki mosolygott, és hirtelen, mintha minden, minden olyan békés, és harmonikus lett volna./vajon ki kivel érezte a legjobban magát?:P/

–    És most jöjjön az ajándékozás!! - rikkantotta el magát Mina, és kipakolta a cuccokat, miket hozott. A zsákból előkerült egy száz darabos öngyújtó, pár doboz cigi, új fegyverek, óvszer, új billentyűzet, öltönyök, „készíts egyszerűen vért otthon!”-könyv, egy apró motor-modell, és nagyon, de nagyon sok csoki. Mindenki megtalálta azt, aminek igazán örülhetett.

„Hogy miért tettem ezt? Mert tudtam, ezek a nagyszerű emberek egyedül töltötték volna a karácsonyt, magányosan. És ha még nem is létezik Télapó, vagy Jézuska, én mégis úgy gondolom, csodák akkor is léteznek. Nekem ez a csoda.” - Mina kipirult arccal a fiúkra mutatott, majd egy könnyed meghajlással búcsúzott el az olvasóktól, hogy végre ő is a Csoda része lehessen – azokkal együtt, akik igazán fontosak a számára..”Nekem ez a csoda”





Nekem meg az, hogy ilyen barátaim vannak! Boldog karácsonyt!!^^ - a szerk