Nem vagyok szomorú.

Mégis a könnyek megállíthatatlanul törnek elő, és az arcom akaratlanul is eltorzul, ahogy remegő hanggal megismétlem az előbbi mondatot. Nem, nem vagyok szomorú. Csepp-csepp. Egy kósza könnycsepp remegő testtel hullik a mélybe, majd követi őt egy egész öngyilkosjelölt sereg. Nem, nem vagyok szomorú. A szívem nem fáj, nem lüktet, és nem akar belülről megfojtani. Mégis jól esik, jól esik fáradt, duzzadt szemeimet nézni, ahogy a lámpa halvány fénye átfut sápadt arcomon. Jól esik szomorú számokat hallgatnom, miközben tudom, boldog vagyok.
Eddig mindig azt hittem, akkor vagyok boldog, ha mosolygok, ha a szemeim nem a könnytől csillognak, és az ajkaimat nem harapdálom szüntelenül. Amikor az extázis körülvesz, és lágyan ölel, amíg egyé nem válik velem. Amikor nem kell a fásult iskolai emlékre, vagy bármi más aggasztó, ebben a pillanatban lényegtelen dologra gondolnom, és átadhatom magam az érzésnek.
Most viszont nem nevetek, szemeim se szárazak, csupán egy könnyedt nyugodtágot érzek, ami sírásra késztet, mégsem szomorít el. Ami felszabadítja a lelkem, mint amikor több óráig tartó szenvedés után a fájdalom eltünik, és egy kellemes üresség kerít a hatalmába. Amikor nem hiányzik senki és semmi, és átadhatom magam az írás jóleső érzésének, amikor az ujjaim maguktól pörögnek a billentyűzet felett, szívemből ömlik a szó, az érzés, mit átfordítani emberi szavakra most nem is nehéz. Amikor nem foglalkozok azzal, hogy minden tökéletes legyen, és hogy mit akarok tenni pár perc múlva, amikor nem gondolok a jövőre, és a jelen mindennél fontosabb.
Amikor egyedül vagyok a szobában, a házban, talán a világon is ebben a szent minutumban, mégsem vagyok magányos. A tökéletes egyensúly látszatát kelti a lágy lüktetés, mit a mellkasomban érzek. Nézem a kis, kerek tükröt, ami most nem a hibáimat mutatja, hanem egy új személyt. Nem vagyok szomorú. Kezd a könnypatak elapadni, és ha még nem is nevetek, a mosoly kiül az arcomra, mint egy kedves, jó barát, aki néha-néha meglátogatva okoz felejthetetlen pillanatokat nekem. Oly könnyednek érzem magam, mint az őszi szél, mely messzire viszi a megsárgult leveleket, és elhozza otthonába a hideg telet. Megállni nem tud, száguld, meglovagolja a fák csupasz ágait, majd tovább száll, felkorbácsolja az óceán sima felszínét. Addig viszi a hangokat, az érzéseket, amíg haza nem ér. Addig viszont könnyedén borzolja fel érzékeinket, fülünkbe suttogja egy idegen reményeit, majd a miénket viszi tovább.
Igen, így érzem magam, könnyedén, és fáradhatatlanul írnám még tovább a gondolataim tömelegét, de mint minden, ez is véget ér. És míg ez be nem következik, szeretném élvezni kicsit.
Mert ez az igazi boldogság.