Október 13. Ismét egy unalmas, hétköznapi nap, a szokásos szürke homályában. Végtére is a fák már levetették a lombjukat, és olyan hideg volt, hogy még a téli csizmában is lefagytak a lábujjaim. Az iskola még mindig tartotta magát a szokáshoz: novemberig nem fűtünk! Ezáltal mindenki téli kabátba, néhányan kesztyűbe jegyzeteltek, miközben már alig várták, hogy a puha, és hívogtóan meleg ágyba belehuppanjanak. Én sem voltam másképp. Főként, hogy a matekóra kellős közepén jöttem rá, hogy SEMMIT se értek az anyagból. Hiába figyeltem, mintha az agyam bőrhuzatú lenne, nem megy bele a tudás, egyszerűen lepereg róla. Kinéztem az ablakon - bár ne tettem volna. Még jobban kirázott a hideg.

A tanár kinyitotta az ajtót, mivel a folyosón valamilyen okból kifolyólag melegebb volt, mint a teremben. Én az ablakfelöli sorban ültem, az első padban, így könnyedén ráláttam az ajtóra. A nagy üresség érzés tőrt fel a belsőmből, amikor a tanár kiosztotta a fehér lapokat. Tudtam, mi következik: halál. Hirtelen viszont a folyosón megpillantottam egy ismeretlen, mégis ismerős alakot. A fal félig eltakarta, de az arcát még így is simán megismertem.
 

- Ez...lehetetlen... - nyögtem, és nem bírtam levenni róla a szememet. A haja hamuszürkén csillogott, gondolom a fény tompította a koromfekete színt. Arca sápadt volt, mégsem falfehér. Valahogy megvolt az egész kisugárzásában az egyensúly. Hiába volt talpig feketében, mégis tudtam, ez csak a felszín. Pókerarccal nézett rám, se gonoszul, se jóságosan. Nem úgy, mint amikor meglátunk egy kedves ismerőst, és nem is úgy, mikor épp közelít felént életünk legnagyobb ellensége. Tekintete nyugodt volt, biztonságot adó, mégis érezhető lett az az elfojtott bánat és kegyetlenség, amit mindig is magában hordozott. Jól ismertem-jobban, mint bárki más.

Nyitva volt a folyosón lévő ablak, és a jeges szél besűvített a kis nyíláson, egyenesen a srácra. A tincsei meg-meg mozdultak, idegesen köröztek a srác feje körül, mint az épp leszakadni készülő falevelek. A kabátja halkan suhogott - mint az apró, kósza szellő hangja. A tekintetének a súlya folyamatosan változott, mint a mostani időjárás. Olyan volt, mintha minden gondolatát kivetítené elém, de erre nem volt szükség, hiszen tudtam, mit érez, mire gondol. Mindig azt hittem, ő inkább a telet képviseli, a hidegséget, a fehérséget, a sötétséget, a tisztaságot, és mégis a szennyezettséget. A haragot, az elfojtott ordítást, a szenvedést, a nyughatatlanságot, és a halált. Mégis, számomra a tél a megnyugvás. Hiába az elmúlást jelképezi, akkor sem szomorú vagy félelmetes, inkább a szenvedések vége. Nem, ő inkább hasonlít az őszre. Amikor a fák száraz levelei egymást figyelik, vajon ők következnek-e, vagy még látják a sorstársait elmenni? Az a belső késztetés, az az energia, ami elemészti a belsőt, mikor tudjuk, valami hamarosan véget ér, és az idegeket örlő várakozás.

Halványan elvigyorodott, ahogy már annyi sokszor elképzeltem. Nem, nem lehet csak a fejem szüleménye, ugye?

Most hozzád beszélek, igen, hozzád, kedves olvasó. Itt ülsz, a számítógép előtt, a monitort bámulva, te, legalább te elhiszed nekem ugye, hogy láttam? Még szinte éreztem is a cigarettája füstjét, csípte a szemem, ami könnyezésre sarkallt. De nem baj, ha te nem látod. Az sem zavar, ha senki a földkeregségen. Ha őrültnek tartasz, mert ragaszkodok ahhoz, amit te sosem pillanthatsz meg.

Sohasem érhetsz hozzá, sosem érezheted meg azt, amit nyújt nekem. Legalább nem okoz csalódást, nem tudod elvenni tőlem. Mert én tudom, elvennéd, ellopnád, ha tudnád. De....
Ez az Ősz csakis az enyém.