A nagy, kövér esőcseppek lomha táncot járnak, elbűvölve a körülöttük lévő tájat. A fák vastag ágait meg-megrázza pár kósza szellő, így egyre több száraz falevél hullik le a mélységbe, ahonnan visszatérés nincs. Gondolom sok idősödő levél beszélget egymással, hogy megosszák az elképzeléseiket: vajon hová kerül az a társuk, aki lehullik? Számtalan elmélet születik, mégis, csak akkor tudhatják meg ezt, mikor remegő testtel elválnak az életet adó, de máramár hideg, és kérges otthonuktól.

A nap szemérmetesen el-el bújik a sötét felhők mögé, néha kidugva a fejét, talán kiváncsiságtól, talán azért, hogy reményt csempésszen az emberek szívébe. Kell is ez, mert bárhova megyek, csak szomorú, depressziós férfiakat és nőket látok. Engem mindig örömmel tölt el, ha az őszre gondolok. Mint minden évszaknak, ennek is megvan a maga bája, a szépsége, és a rossz oldala is. Hogy miért viselem ennyire jól, és optimistán? Csak egy embernek köszönhetem ezt.

Ugyanolyan sötét, kietlen volt a táj, mint most. A falevelek körtáncot jártak a földön, hangjuk leginkább a szomorú, síró elmúláshoz hasonlítható. Mindenki téli kabátban, dideregve, sietve futott be a házba, hogy ott egy forró kakaó kíséretében, mosolyogva nézhesse a kinti zord éghajlatot.

Akkor pillantottam meg Őt. Vállig érő, fekete haját felkapta a szél, és lágyan játszott a tincsekkel. A lány egy fekete dzsekit viselt, szintén egy fekete miniszoknyával, comfixben. Emlékszem, a legelső gondolatom ez volt: Nem fagy ki?

De Ő nem fázott. Tekintete elkalandozott a felhőkre, a fákra, az esőre. Mintha a lelke a széllel szárnyalna, úgy mosolygott, mintha éppen valami csodás, megismételhetetlen érzés kerítené a hatalmába. Megbabonázott. Nem tudtam megmozdulni, de nem is akartam. Amikor rám pillantott, akkor jöttem rá, hogy ez talán zaklatásnak is felfogható, így gyorsan inkább a cipőm orrát bámultam. Mikor ismét felnéztem, Ő már előttem állt.

 - Szereted az esőt? - tartotta ki a kezét, hogy érezhesse, ne csak lássa a hideg cseppek életét. Pár perc beletelt szerintem, mire ki tudtam nyögni a választ.

 - Nem... miért, kéne? - kinevetett, mégsem tudtam haragudni érte. A nevetése lágy volt, kedves, olyan hang, amit szívesen elhallgattam volna estig is.

 - Nézd meg jobban... biztos nem szereted? - húzta végig a hosszú körmét a karomon, amitől megborzongtam. Éreztem az érintését, ami nagyon hasonló volt az esőcseppekhez. Emlékszem, meg is lepődtem, és az Ő kezére meredtem. Vizes és hideg volt, mégsem rossz. Ezt szavakban egyszerűen lehetetlen kifejezni...ez egy érzés, egy jó dolog, olyan, amitől szinte sírni tudnál, mégsem teszed. Az ellentétek mámorában voltam, és kezdtem megérteni és meghallani a körülöttem lévő táj hangját, amely nem volt szomorú, inkább nyugodt. Bíztató. Valaminek a vége nem jelent rosszat, csak mást. Hiszen ahol valami véget ér, ott egy új dolog kezdődik. A tél után kivirágoznak a fák, felébrednek az állatok, a természet, és talán még az ember is újjászületik.
Ő halkan hátralépett, hogy ne zavarjon meg az elmélkedésemben, majd egy mosollyal az ajkán, csendben távozott.

Ez volt a legkedvesebb álmom, amire íly tisztán és jól emlékszem. Illetve nem "ez". Ő.