|
Vámpírok forever!
Sibill 2007.06.25. 20:41
 Vajon mit tennél te magad, ha kiderülne, hogy valaki vámpírrá tett az akaratod nélkül? Nekem sajnos meg kellett tapasztalnom, hogy milyen nyomorult érzés így élni. Tanuljatok belőle, és ne essetek az én hibámba...
Amikor végre magamhoz tértem, nem emlékeztem semmire. Hirtelen eszembe jutott az este. Ijedten keltem fel, de nem láttam semmit. A vér a fülembe zúdult, és vadul dübögött. Nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy könnyezek. Éreztem, hogy mindjárt visszaesek az előbbi pozíciómba. A kezemet támaszképpen hátra tettem. De nem engedelmeskedtek. Ijedten huppantam vissza a földre. Furcsán éreztem magam. Ismét kinyitottam a szemem. Sötét volt. Tök sötét. Én mégis láttam a falat. Tudtam, hogy fehér volt. De honnan? Hiszen itt még nem jártam.
Lassan kidugult a fülem. Hangokat hallottam. Óvatosan felkeltem. Tisztán emlékeztem, hogy az a vámpír hatalmasat ütött belém. Szinte halálra ütött. Nem kellett volna a sötétbe elmennem Starg mellől. Bajba keveredtem. A vér vékony csíkban csordogált a szám szegletéből. Vért köhögtem. De ez már régen volt. Most nem éreztem semmi fájdalmat, csak a fejem....
Egy nagyot ásítottam, és belenyilallt a nyakamba a fájdalom. Gyorsan a kezemmel odakaptam, és egy kis vágást tapintottam ki. Nem! Kettőt. Ekkor kinyitódott az ajtó. Az erős fénytől szinte megvakultam, és dermedten vettem a levegőt. Honnan ennyi fény?-gondoltam.
Jól vagy? - kérdezte egy ismerős hang
Hé, kapcsold le a napot, világos?!? Mi ez az irtó nagy fény?
Megszokod. - mondta szomorúan. Amikor végre láttam valamit, akkor is úgy, mintha nem is a két szememmel. Oldalra is láttam, és nagyon élesen. Szemüveges vagyok, de most nincs rajtam. Mégis ennyire jól látnék?-beszéltem saját magamhoz. Ekkor eszembe jutott a heg.
Hé, Starg, mi a fene történt velem? Hogyhogy megúsztam? Hiszen meghaltam, nem? És mi ez a harapás? - azonnal rájöttem. Meghaltam. Már halott voltam. Eleve. A seb pedig harapás volt. - Ugye nem... - néztem rá – Ne.... - viszont nem kaptam meg a mindennél jobban szeretett mondatomat. Rendíthetetlenül nézett a szemembe, és még csak el sem kábultam. Felugrottam és egy akkorát rúgtam az ágyba, hogy az menten szétesett. - Hogy merészelted.... - fordultam Starghoz. Megérintettem a nyelvemmel a szemfogam. De ezzel csak azt értem el, hogy a vér ízét éreztem a számban. - VÁMPÍRRÁ TETTÉL, TE SZEMÉT!!!!!! - üvöltöttem. Azt hittem, hogy az egész világ a nyakamba szakad. A kétségbeeséstől sírni tudtam volna. De a dühöm ezt nem engedte. Azzá tettek, amit a legjobban gyűlöltem. Egyre közelebb mentem hozzá. Egyetlen vágyam akkor az volt, hogy megöljem a gyilkosom. De fele útnál rájöttem, hogy úgysem tudnék mit tenni. A fájdalomtól ordítani tudtam volna. Az öklöm görcsbe rándult. - Szemét! - sziszegtem, majd kirohantam a szobából. Gyorsan kerestem a kijáratot.
Az utcán már sötét volt. Négy óra eltelt, és télen ekkor megy le a nap. A főutcán vágtam végig. A hajam össze-vissza csapkodott a szélben. Hirtelen minden olyan üresnek tűnt. Minden érzés elhagyott. És ez fájt a legjobban. Már nem élek. Akkor miért ragadtam itt, a földön? Cristyhez már nem mehetek. Megölne. Igen, de ezt akartam én is. Körbenéztem, hátha találok valami gyilkoló eszközt. Amivel véget vethetek ennek az állapotnak.
Az utcán mindenki boldognak tűnt. Megláttam egy koldust, aki éppen egy kis pénzt szeretett volna, hogy ne haljon éhen. Most elsőnek irigyeltem. Odamentem hozzá, lassan, óvatosan. A farmerem zsebéből kivettem egy százast. Bedobtam a férfi sapkájába.
- Köszönöm, Isten óvja magát! - köszönt hálásan nekem. A fájdalom ismét belehasított a szívembe. Nekem már nincsen Istenem. Démon vagyok csupán, egy halott test, amiből a lélek nem tud elszakadni. Ettől a gondolattól ismét dühös lettem. A lépteimet megszaporáztam, így akartam kifárasztani magam. De nem sikerült. Az életem szertefoszlott egy pillanat alatt. Az életem, a munkám... a jövőm!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
