A szél vadul csapkodott az arcomba. A kedvenc kirakatom előtt mentem el, de nem bírtam ránézni. Összeszorított foggal kényszerítettem magam, hogy nehogy oda nézzek. De ezzel csak azt értem el, hogy ismét megsebeztem magam. Végül odamentem. A tükörkémet láttam meg. Elsőnek azt hittem, másé. A hajam még feketébb volt, mint a valóságban. A szemem és éjfeketévé vált, még jobban kiemelve halálsápadt arcomat. Valahogy idősebbnek néztem ki 15-nél. Egy fekete testre tapadó pulcsi volt rajtam, és egy sötétkék farmernadrág. Nem csoda, hogy megnéztek!
De ez nem én vagyok. Már nincs rajtam a szemüveg, nincs a szemem alatt táskák, szinte tökéletes lettem. Viszont én nem akartam úgymond „tökéletes” lenni! Szerettem magamat, az élő énemet!
A tükörképem mögött megláttam valakit. Starg volt az. Meg sem fordultam. Így is láttam őt. Elég volt az is.

• Úgy látszik, felfedezted az előnyöket – mosolygott

• Nekem ez nem kell! - az arca ismét elkomorodott. - Nem kell az ál-szépség! - mondtam dühösen

• Ez nem ál. Ez te vagy. Csak a lelkedet tükrözi. Ez voltál mindig is, a haláloddal csak jobban kiemelkedett a fekete-fehér ellentét. - úgy néztem a tükörképére, mintha még sosem láttam volna.

• Akkor is! Nem kellett volna!

• Meghaltál. Csak ezzel tudtalak felébreszteni.

• Nem kértelek rá – fordultam szembe vele. Vajon ő neki is sötétbarna szeme volt, mielőtt még vámpírrá vált?

• Dehogynem. - ismét mosolygott. Ez olyan kedves vigyor volt, amit a jószívű óvóbácsik villogtatnak a gyerekre.

• Nem is igaz! - ellenkeztem

• Kértél. Szinte könyörögtél, hogy ne hagyjalak meghalni. - elpirulva ismét visszafordultam a bolt üvegéhez.

• Jó-jó, akkor mindenki könyörög. Azt nem kellett volna elhinned.

• Más oka is volt.

• Mi?

• Pont olyan voltál, mint én. - egy erőltetett mosoly terült szét az arcán. Láttam benne a szomorúságot, ami mindig is ott lappangott, de sosem jött elő. Egészen mostanáig. Ekkor értettem meg. Ő nem akart vámpír lenni, sőt, még gyilkolta is őket azelőtt. Gondolom ő is úgy reagált, mint én most.
  Hirtelen felkerekedett bennem a lelkiismeret-furdalás. De hülye voltam! Annyira bánthatták a szavak, amiket elhagyott a nagy szám. És most már engem is bánt. Fájdalmas arcot vágtam, de nem bírtam megszólalni. Egyrészt azért, mert nem tudtam mit mondani. A másik ok az idő kerekében elveszett. Lehet, hogy azért, mert még mindig haragudtam rá. Végül kínos lett a csönd, így muszáj volt kinyögnöm valamit.

• Eddig azt hittem, a vámpírok gonoszok. Ők a rosszak, de a legtöbbjük nem tehet arról, hogy azzá vált. Én is elsőnek ítélek, mint ahogy minden ember. De ha te is tudod, hogy milyen érzés, akkor miért tetted meg? - fordultam megint hozzá

• Mert neked még lehet álmod, vágyad, a jövőd...az életed! Ne hidd, hogy ezzel mindennek vége. Nos, meg így láttam helyesnek. Te még fontos is lehetsz.

• He? - nem valami nőies szó, de hatásos.

• Amikor megmentettek, azt hittem, már meghaltál. De nem, sőt, még el sem ájultál!Ott feküdtél velem szemben, és nem féltél a haláltól. Erős voltál. Erősebb, mint én bármikor. És nem testben voltál az, hanem lélekben.

• Ez kedves, de ha azt hiszed, hogy ebből megértettem valamit, akkor tévedsz! - erre egy hatalmasat nevetett. Igen, mindig is tudtam nevettetni, de hogy egy vámpírt...na, legalább most már azt is tudok!
  Úgy nevetett, hogy nem látszott ki a szemfoga. Hogy hogyan csinálta, azt én is szívesen megtanulnám. - Ja, és Cristy meg fog ölni!

• Hátha túlélem! - vakarta meg a fejét. Ezen én is elröhögtem magam. Lehet, hogy meghaltam, de talán ezt is megszokom. Visszacsinálni nem lehet, így megpróbálom kiélvezni ennek az előnyeit.
  Most még többen megnéztek, ahogy nevetve mentem végig Starggal az utcán. Egyre jobban hasonlítottunk egymásra. Talán tényleg rokonunk vagyunk. És lehet, hogy ez a régi életemnek a vége, de egy újnak a kezdete!