Dühös voltam. Ő akkor is a nővérem. Tudom, hogy még visszatér. Csak bíznom kell benne. Remélem.

Útközben ki nem találnátok, hogy ki várt a sarkon! Naná, hogy egy idióta vámpír! Rámtámadt, de én simán kikerültem. Majd egy akkora rúgást mértem rá, hogy szegény kifeküdt. A lábamba a dühömet adtam bele. Így már jobban éreztem magamat egy kicsit, bár a vámpírról ezt nem mondható el...
Majd a falhoz szorítottam a bestiát.

• Miért üldöztök? - kérdeztem komoran

• Szövetkeztél Starggal. Ezt sosem bocsátják meg neked! - mondta a vámpír elcsukló hangon

• Kik?....talán.... - ekkor eszembe jutott az este, amikor vámpírrá tettek – Ők akartak megölni? - erre ő elmosolyodott. Ezzel feldühített, így akkorát ütöttem az arcába, hogy még az én kezem is megfájdult. Hallottam a csontok reccsenését, és a kiáltását. És amikor végre alábbhagyott az üvöltéssel, ismét kérdőre vontam. - Nos, most inkább beszélj, és ne vigyorogj!

• Nem hittem volna... - nézett rám. Az arca vérzett, még a szeméből is ömlött a vér.

• Mit?

• Azt mondták, sokkal veszélyesebb vagy, de én nem hittem neki. De mégis Cristall a testvéred.

• Már nem! - Éreztem, hogy mindjárt bőgök. De végül leállítottam magam. Én nem vagyok a tesóm árnyéka!

• Akkor is, sokkal erősebb vagy. Amikor ezt mondták, elnevettem magam. Most már tudom, hogy igazuk volt.

• KIKNEK?

• Az ellenségeidnek. - majd becsukta a szemét – Végezz velem, mert nem tudsz meg több titkot.

• Pedig egyet akkor is tudni akarok. - ismét kinyitotta a szemét. Fáradt volt az arca, elgyötört, fájdalmas. Hirtelen belémötlött a felismerés. Érzelem nélkül szétroncsoltam a fejét. Nem ilyen voltam régen. Vagy ez volt mindig is az igazi énem? Nem, az lehetetlen! Nem, nem és nem!!!

• Nem mondhatok el többet.

• Meg akarok halni. - nyögtem ki. Ő értetlenül nézett rám. - Mondd el, hogy hol találom a nyughelyét, és elmegyek oda. Elmegyek, és bosszút állok. Ez a végzetem.

• Hiába vagyok vámpír, nekem is vannak érzéseim. És nem....

• Úgy is meg fogok halni. Na, mondd már, különben itt hagylak szenvedni! - ő lehajtotta a fejét.

• Rendben. Itt van alul, a csatornában. - lassan elengedtem, majd elővettem a karót.

• Köszönöm. És ne félj! Várj meg a pokolban! - ezzel belédöftem a hegyes ágat. Ő feljajdult, és porrá lett. Porból lettünk, porrá leszünk. Milyen igaz. - ezzel elraktam a karót, és egyenesen a csatornához mentem.

Lassan felemeltem a fém izét. Nem tudtam, de nem is érdekelt a neve. Elég könnyen ment felszedni, így azonnal leugrottam. Egy kisebb óceánba ugrottam, ezáltal vizes lett mindenem. Vagyis a nadrágom szára. Szeretek túlozni. Ez isteni adottság.
Ahhoz képest, hogy megöltem egy vámpírt, nem volt lelkiismeret-furdalásom. Lehet, hogy elszállt a lelkemmel együtt. Ki tudja.
Egyre beljebb hatoltam. A bűz facsarta az orromat, és nem mertem elképzelni, hogy miben járkálhatok. Ekkor jutott eszembe, hogy még nem ettem. Most hogy így belegondolok, jobb is. Kezdtem álmos lenni, és fáradt. Egy vámpírnak is kell aludnia, könyörgök!
Nagyon halálvágyam lett. Holnap ilyenkorra már lehetőleg nem fogok élni. Igen, szép voltam, erős, de kegyetlen, és ez sehogy sem tetszett. Vajon miért ébresztett fel Starg? Mert az biztos, hogy nem csak azért, mert hasonlítottam rá. Ilyen önzetlen egyetlen vámpír sem lehet. Kellett lennie valami magyarázatnak. És hamarosan megtudom. Az életemet adom ezért az információért.
Mozgást észleltem a hátam mögül.

• Tudom, hogy ott vagy, nem kell elbújnod! - erre kiugrott egy magas, szőke hajú vámpír

• Ki vagy te?

• Vezess a főnöködhöz. - értetlen kék szempár nézett rám. Nagyot sóhajtottam.

• A Vezérhez. Tudod, akitől a parancsokat kapod.

• Nem vagyok hülye.

• Pedig annak nézel ki. - majd hozzátettem – akkor elviszel?

• Meg fogsz halni.

• Szerinted nem tudom? - néztem rá. Minden vámpír ilyen betoji?

• Rendben, te akartad – majd egy kis csönd után ismét megszólalt – idióta.

• Tudom. - megint úgy nézett rám, mint aki szörnyeket látott. Ennyire félelmetes lennék? Igen, a szövegemet sokan dicsérik, de azért ez túlzás!

• Gyere. - ezzel el is indult. Én meg követtem.
  Hamarosan egy ajtóhoz értünk. Ott még hátrapillantott.

• Biztos be akarsz menni?

• Nem. De muszáj, úgyhogy....

• Furcsa lány vagy.

• Tudom. - mosolyodtam el. Erre kinyitotta a kaput, és mindketten bementünk. A nagy terem sötét volt, csak egy-két fáklya égett. Középen egy nagy trónt fedeztem fel. Márványburkolatos volt, a háttámla aranyra festve. Köbe gyémántok díszítették. Rajta pedig egy fekete alak ült. A szívem a torkomban dobogott. Na, ezt is megéltem. Amitől a paplan alatt rettegtem, most előttem áll. Legszívesebben elfutottam volna, de ehhez már késő volt.
  Jobb oldalon megláttam... a halálomat. Azt a vámpírt, aki megölt! Tehát túlélte! Starg biztos azért nem mondta el nekem, mert attól félt, hogy megkeresem. Na, most itt állt velem szemben, és vigyorgott. A düh ismét eluralkodott rajtam. Bosszút akartam állni, amiért tönkre tette az életem.

• Lám, ismét találkozunk. - szólalt meg

• Mocsadék! - néztem rá. Az összes haragom és fájdalmam benne volt ebben az egyetlen szóban.

• Csak nem te vagy Amely? - kérdezte a trónon ülő.

• De, ennyire ismert lennék?

• Megölted az egyik vámpírunkat.

• Önvédelem volt.

• Az mindegy.

• Nekem nem. - az alak levette a csuklyáját. Alig hittem a szememnek! Egy nő volt az! Fekete haja hasonlított az enyémhez, bár neki sokkal hosszabb volt. Zöld szeme macskássá tette az arcát. A haja eltakarta az egyik szemét. Rámmosolygott, így kilátszódtak a hegyes szemfogai. Nem viszonoztam a kedves gesztust. Franc fog rá mosolyogni, amikor az egyik embere ölt meg! - Miért akarsz megölni? - kérdeztem tőle végül

• Egy vámpírvadász testvére vagy, meg szövetkeztél egy lázadóval. - mosolygott

• Pörsze, és képzeld, elmentem a holdra, és kiírtam oda, hogy „le a vámpírokkal!”!!! Ja, és még volt egy kutyám. Talán ő is tett valamit ellened, amiről nem tudok? Mert a sorsomat nem én választottam!!!

• Tudom. - lehidalok! Elmondatta velem ezt a baromi sok mondatot, de persze előre tudta, mit fogok mondani!

• Akkor?

• Tudtam, hogy veszélyt jelentesz. De most miért jöttél ide?

• Úgyis tudod.

• Tévedsz.

• Akkor jó. Ő miatta lettem vámpír. - mutattam a gyilkosomra - Ezt nem fogom megbocsájtani, de gondolom ez téged nem zavar. Hogy tudd, én.... - itt elakadtam. Mit is akartam mondani? Mi a francot? Nem tudom. Itt vagyok, és nem tudok miről beszélni. Ez nem sokszor esett meg velem az elmúlt években. - ...vámpír lettem. Ami nem akartam lenni. Soha. És nem érdekel, hogy most milyen harc folyik, engem hagyjatok ki belőle, világos???

• Ígérem, hogy most már nem fogsz emiatt ideges lenni. - mosolygott gonoszul. Tudtam, hogy mit jelent ez. Bólintottam. Majd eszembe jutott valami. Cristy mindig azt mondta: Amikor úgy érzed, hogy vége van a harcnak, a csata csak akkor kezdődik. Milyen igaz. Most tényleg meg akarok halni? Dehogy! Nem adom olcsón az életem!

• Még találkozunk. - küldtem neki egy csókot, és gyorsan kifutottam. Tudtam, hogy követni fognak. A lehető leggyorsabban akartam elmenni. De ahogy felnyitottam a vasizé fedelét, éreztem, hogy füstölök. Kint már feljött a nap. Láttam, ahogy a vámpírok üldöznek. Gyorsan kiugrottam a tűző napra, és megpróbáltam fedezéket keresni. Futottam haza, amennyire csak tudtam, de tudtam, hogy nem fogom kibírni. Már nem éreztem a karomat, és az irtó nagy fájdalomtól felüvöltöttem. Lassan lerogytam a hideg padlóra. Összegömbölyödtem, mint egy macska, és próbáltam nem nyüszíteni. Akkor viszont hirtelen nem füstöltem tovább. A nap elbújt az egyik felhő mögé. Hálásan felnéztem, majd ismét futásnak eredtem. Otthon anya kisírt szemekkel várt rám. Amikor meglátott, ismét sírva fakadt.

• Mi a baj? - kérdeztem, majd eszembe jutott, hogy egész éjszaka nem voltam itthon.

• Hol voltál? - kiabált. Majd előjött apa is, még dühösebben. Kellett ez nekem? Miért nem haltam meg?

• Sehol. Most elmegyek!

• Nem mész sehova, kislányom! - üvöltötte már apa is. Karon fogott, és felpofozott. Nem is éreztem meg.

• Cristy itthon van?

• Hogy mersz róla kérdezgetni????!!!!? - erre még egyszer felpofozott.

• Hé, apa! Nem is tudod, hogy mi történt! - nyugtatgattam, de hiába

• HOGY LEHETSZ ILYEN? NEM SZÉGYELLED MAGAD?

• De igen. Viszont nem tehetek róla. - erre elrántottam a kezem. Anya még jobban sírt, apa üvöltött. Én meg ott vakultam meg, mivel a fény belesütött a szemembe.

• MI?????

• Hagyjátok már abba! Majdnem megöltek, és itthon meg ez fogad! - ekkor mindketten abbahagyták az ordibálást.

• Hogyan? - kérdezte apa

• Meghaltam, de egy vámpír felélesztett, és így vámpír lettem. De most meg kell keresnem Cristyt! - ekkor mindketten lebénultak. - Mi a...

• Hol voltál? - kérdezte Starg. Mellette volt a nővérem.

• Semmi közöd hozzá! Egyébként nem ölted meg a halálom okozóját, és találkoztam egy vámpírnővel, aki a Vezér vagy kicsoda.

• MI??? - mint egy kórus.

• De elmenekültem, bár majdnem elpárologtam a napfénytől.... - ekkor Cristy odajött hozzám, és megölelt.

• Annyira hiányoztál! Soha többé ne menj el, világos?? nagyon féltettelek! - elmosolyodtam

• Tudom. - Cristy sosem hagyna el. Ezt jól tudtam. Hárman fogunk szembeszállni azzal a gonosz nővel, és megkeserüli, hogy rám mert támadni! Két vámpír és egy hóhér mindenek felett. Egy új trilógia. Hm.... nem is olyan rossz!