Düh
2011.11.17. 23:09
Egy újra szétcsapó árny hadakon táncoló
Alak, melynek apró, fehér gombjai alatt
maró düh feszülve látszik, meg olykor sután
lopva mászik, és ott gyötör, hol a legjobban
fáj, majd egy kósza pillanat alatt tovaszáll.
Akaratlan lappang, néha széthúzva-zúzva
frufruját, marokra marja a lét tejfogát,
miként az édes csábos függönyt ránt eléje,
csak fáj, majd a pillanat ereje tovaszáll ,
s nincs vadász, mi e hullámzó hadat elérje.
S azt hiszem, engem is elkapott ez a hirtelen
oly nagy erőt kifejtő szörnyen gonosz dolog,
savként húz magához, nem eresztve gyermeki
angyalát, megbánásra késztet minden bolond
rokont, ki kiáll, s kedves szavakkal árt neki.
S mikor tovareppen foganatján a dús
érzelem- morál, csak egy marad úgy igazán,
ami a szót is elűzi a néma ajkak
kócos, remegve remegő arc- pirulásán,
egy halk bocsánat, akár, mint a fehér harmat.
|