- Hm... Daichi? - álltam meg. Ő hátrafordult, és várta, hogy tovább folytassam. - Nos...az egyik késemet visszakaphatnám? - egészen ledöbbent. Úgy látszik, sikeresen megleptem.

- És ki az a hülye, aki visszaadná neked? - vigyorodott el.

- Az, aki eléggé bízik magában ahhoz, hogy tudja, a kés nem vetekedhet a fegyverrel. - válaszoltam logikusan.

- Igen, arra gondolsz, hogy a kés is valami, hogy ne kelljen annyira figyelned minden rezdülésre. - így volt. Kurvára idegesített, hogy mindent tudott. Bár úgy 20 év tapasztalat után meg is értem... Nagyon kevés bérgyilkos élt ilyen hosszú, sötét múlttal. Én egészen amatőrnek érezhetem magam, hiszen még alig 2 éve kezdtem ezt a pályát. Persze én nem akarom sokáig csinálni, sőt, már az első fél év után abba akartam hagyni, de nem ment. Hogy is tudnék kiszállni ebből az ördögi mókuskerékből, amikor eszeveszetten pörög?

- Nos, így is lehet értelmezni. - rántottam meg a vállam nemtörődöm hangon. Így elgondolkodva tényleg túlságosan hasonlítunk. De szerencsére csak kívülről. Már megbocsásson, de engem nem hoz lázba mások megkínzása.

- Maradj csak fegyver nélkül. - zökkentett ki az álmodozásból - Így jobban tetszel. - vigyorodott el. Jah, és még valami. Lehet, hogy csak pusztán szívat, sőt, szinte biztos, de azért még mindig nem barátkoztam meg azzal a ténnyel, hogy egy ilyen alakkal kell utaznom. És most nem csak a gyilkolásmániájára értem.

Már a számon volt a "buzi" szócska, de végül visszaszívtam. Szerencsére tudok uralkodni magamon, ami mindig jó. Vagyis legalább nem olyan hamar halok meg. Plusz pont.

Még egy óráig gyalogoltunk, majd a lábaim felmondták a szolgálatot. Lerogytam a legelső padra, amit megláttam. Daichi vigyorogva fordult vissza, és gúnyosan megkérdezte.

- Csak nem elfáradtál, fiú?

- Á, dehogy, csak elbotlottam, és itt kötöttem ki. - nyögtem, miközben kényelmesen hátra dőltem. Nemrég az egyik ellenségem eléggé bedühödött, így a mentősök cipeltek be a kórházba, szétlőtt lábbal. Ez kb. egy hete volt, de persze ahogy lábra tudtam állni, köszönés nélkül távoztam. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy pihenjek, főleg egy olyan helyen, ahol veszélybe sodorhatom az ott lévő betegeket. Most meg itt vagyok, félig begyógyult lábbal, viszont nem hiszem, hogy ez a sok gyaloglás jót tenne a végtagjaimnak. Én, antihiperaktív? Ugyan....

- Nem pihenhetünk, mennünk kell. - komorodott el

- Menj egyedül! Hagyj aludni! - csuktam be a szemem. Úgy éreztem magam, mint egy holdkóros, aki ráadásul vérszegény.

- Heh... - hallottam, ahogy halkan elneveti magát. - És ha most lőnélek le? - még kinyitottam a számat, de nem hiszem, hogy halhatta volna az utolsó szavaimat.

- Az...most kurvára nem érdekelne. - a többire már nem emlékszem.

Egy német hang keltett fel. Daichi hangja volt az, de sokkal komolyabban beszélt, mint szerény személyemmel. Hiába éltem majdnem 18 éves Németországban, elég nehezen tudtam megérteni az első pár mondatot. Az angol nyelvet is csak úgy tudtam elsajátítani, hogy több éven át keményen tanultam. A nyelvérzékemre sosem voltam büszke, viszont nem is ezért ismerik a nevemet.

- Hamarosan megérkezünk, még pár nap. - jó hangosra volt állítva a telefon, viszont még így sem értettem tisztán a másik férfit, így közelebb mentem. Egy fa mögé álltam, ahonnan már mindent tisztán hallottam.

- Biztos őt akarjátok? Nem valami jó gyilkos. - húzta el a száját Daichi

- Nem érdekel, majd azzá tesszük! Te is tudod, senki se születik bérgyilkosnak! - hallottam, ahogy ocsmány hangon beleröhög a telefonba. Elgondolkoztam, hogy én vajon hány éve nem nevettem, majd ismét az előbbi mondatra koncentráltam. Mi a francot akarnak ezek??

- Értem. Viszlát. - tette le a telefont Daichi.

A lehető leghalkabban lépegettem vissza a padhoz, majd ismét elfeküdtem rajta. Pár pillanat múlva megjelent Daichi is.

- Felébredtél?

- Nem. - nyitottam ki a szemem.

- Indulhatunk.

- Francokat! - álltam fel, de vissza is estem, szinte azonnal. Vér csepegett a nadrágom szárából, ami azt jelentette, hogy felszakadt a seb. Király.

- Nicsak... - vigyorodott el - Úgy látom, sebzett vadat találtam...

- Meglőtt, mi? - sóhajtottam fásultan

- Igen. És ezek általában nem tudnak csendben egy fa mögül kémkedni, miközben épp telefonálok... - önelégült vigyor jelent meg az arcán.

- Tessék? - lepődtem meg, de ez a színjátszás hasztalan volt. Átlátott rajtam. - Egen, ilyen az élet. - rántottam meg végül a vállam.

- Mennyit hallottál? - nézett számonkérően

- A végét. Azt, hogy valahova el akarna vinni, és gyilkos csinálni belőlem. Kurvajó, mondhatom.. - soroltam, mintha csak a délutáni programomról beszélnék.

- Értem. Most már tudod, mit akarnak veled kezdeni. Mehetünk?

Valaki szedje össze az államat! Ezek után...

- Ezek után gondolod, hogy valaki is veled menne! - köptem - Nem vagyok bérgyilkos. Sosem leszek!

- Két választásod van. - húzta elő a pisztolyát - Vagy velem jössz, vagy most azonnal megöllek. - egy pillanat alatt előtte teremtem, még fájó lábbal is, ezzel sikerült meglepnem. Kirántottam a kezéből a fegyvert, úgy, hogy az egyik ujja jól meg is reccsent, majd lőttem.

- Anyád. - vigyorodtam el, és az anrenalin - szintem megnövekedésétől új erőre kaptam. Élveztem, ahogy végre én lehettem a vadból a vadász.

Persze nem találtam el, de ez erőt adott. Valahogy már elvonási tüneteim voltak a pisztolyom nélkül. Daichi úgy nézett rám, mint egy komplett pszhiopatára.

- Megleptél. - vallotta be.

- Ha meglátom, hogy a fegyveredért nyúlsz, azonnal megöllek. - persze tudtam, én hamarabb harapnék fűbe, mint ő, mégis úgy gondoltam, max. magammal vihetem a halálba őt is. Hány áldozata tapsolna meg...

- Most jól szórakozol, mi?

- Hogy én? Nagyszerűen! Vajon mit szólnak majd, hogy egy egyszerű egyetemista szépen átverte a nagy bérgyilkost? - vigyorogtam gonoszul

- Szóval végig ez volt a terved? ezért mutattad magad ilyen gyengének? - eszmélt fel

- Dehogy! - nevettem - Tudod, az egyik legjobb tulajdonságom az, hogy előre felkészülök minden eshetőségre, levázolok egy tervet, és arra építgetek. Ezért nem vagyok az utódod, Daichi. - komorodtam el - Sosem leszek. - most lehetőségem nyílt arra, hogy megöljem. Csak a legvégsőbb esetben szoktam fegyvert alkalmazni, de most muszáj. - Ég veled, Fekete holló. - céloztam, és lőttem.