- Mióta vagy itt? - kérdeztem egy kis csönd után.

- Már rég. - feleli tömören. Szóval mindent látott. Már csak ez kellett nekem. Anyád.

- Az jó. - feleltem, és a fejtelen hullát egy avarba húztam, a fájó végtagjaimmal, majd a sárguló leveleket rádobtam. Elég szépen eltakarta, legalábbis addig, amíg el nem kezd oszlani. Nincs undorítóbb látvány, mint egy félig rothadt emberi hulla.

- Profin csinátad. - jegyezte meg - Még most sem akarsz ezzel foglalkozni? Pedig tehetséges vagy.

- Az nem elég. - feleltem komoran. Valami megcsendült bennem. Lelkiismeret-furdalás? Ki tudja.
Nem tudom, más hogy van vele, de én nem bírok mást bántani, egyszerűen olyan érzés, mintha egy lelketlen gyilkos lennék...és lám, tényleg az lettem. Nem akartam, nagyon nem.

- Pedig már nincs visszaút. - válaszolta nyersen, hidegen. Az fájt a legjobban, hogy az igazat mondta. Megöltem, akármennyire is szépíteni akarom. Elegem volt. Miért kell nekem ezt tennem? Miért kell meglátnom a rothadó világnak a sötét részét? Miért nem tudok én is úgy élni, mint egy normális egyetemista, akinek a legnagyobb bajai közé a tanulás és a bulizás tartoznak? Miért kellett így megszületnem, ha olyat kell tennem, amit nem akarok? Miért érzem úgy, hogy hiába kapaszkodok, egyre lejjebb csúszok, egy végtelen szakadékban.... Ahogy találok egy értelmes dolgot az életemben, amiért érdemes élni, hirtelen eltünik. Akármennyire kapaszkodok belé, elmegy, hátrahagy, mert a világ kitaszítottjaként senkinek sem kell egy korcs...
A véres ruhámra néztem. Hányingerem lett, és könnyek gyűltek a szemembe. Egy férfi erős, nem esik össze, mindig ezt tanították. De miért is kéne ezért aggódnom, amikor már embernek sem nevezhetem magam?
Visszanyeltem a könnyeimat, és még egy marék levelet szórtam a hullára. Végre teljesen elfedte őt. Megálltam, háttal Daichinek, szembe Benitoval. Nem bírtam levenni a szememet róla. Talán egyszer majd úgy tudok gyilkolni, mint Daichi, de nem hisezm, hogy akkor már érdekelne bármi is. Kezdek átváltozni egy fékezhetetlen fenevaddá, de még ellenállok. Túl sok dolgot szeretek az életben, hogy elhagyjam ezeket, akármennyire is pesszimista vagyok.

- Mondd csak... - zökkentett ki a gondolataim tengeréből Daichi - Miért harcolsz ez ellen? - motmár egyre jobban úgy éreztem, hogy gondolatolvasó. Anyám. Miért kérdez hülyeségeket? Nem fordultam meg, úgy válaszoltam, rekedten.

- Mert ez nem az én életem. - válaszoltam egyszerűen, egy kis idő után. Az igazat mondtam. Most úgy tudnám elképzelni magam, hogy a számítógép előtt ülök, egy szivar a számban, épp az egyik beadandót írom, miközben senki se zavar, majd felállok, és elmegyek a közeli partira, és jól berugok a haverokkal, majd hajnal körül hazatekergek, és hulla fáradtan rogyok le az ágyra. Vagy éppen egy kisebb társaságban ülök, nagyokat röhögve a csomó lefárasztó humortól, mellettem a csajom, majd kicsit később felhívom a lakásomra.... csak annyit akarok, mint minden srác. Ehelyett mit csinálok? Napokig csak az autómban ülök, és 200-zal száguldok kietlen tájakon, amíg le nem fullad a motor. Majd a szabad ég alatt alszok, és fura, szadista alakokkal kell együtt dolgoznom, akik egy pillanat alatt eltennének láb alól... Most összehasonlítva, kurvára elegem van a munkámből! Óh, csak egy kicsit élhetnék nyugodtabb életet! Talán nem is lenne olyan unalmas, márha jómagamat nézem, aki vonzza a kényelmetlen helyzeteket.

- Taiiiiiiii!!! - ugrott a nyakamba egy ismerős alak, amitől majdnem előretanáyltam, de szerencsére csak a fatörzsbe fejeltem. Amilyen gyorsan tudtam, megfordultam, vigyázva, hogy ne lépjek rá az alattam lévő hullára.

- Aoto? - sóhajtottam - Mi a francot keresel itt?

- Tégeeed!! - akart ismét rám ugrani, de gyorsan arrébb ugrottam, ami miatt ő is egy szép, igen elitt púpot növeszthetett az agya helyére.

- Nem tudnál lenyugodni?? - lépkedtem arrébb vigyorogva. Viszont ha nem is sikerült a második terve, nekem segített. Hirtelen minden darkos érzés és üresség egy pillanat alatt elpárolgott. Ha máshoz nem is, ehhez nagyon ért.

- Miért is? - dörzsölte a fejét - Úgy álltál ott, mintha elaludtál volna! Minden rendben? - döntötte oldalra a fejét, mint egy kiváncsi kiskutya. Nyálas, és büdös. igen, mint egy kutya.

- Oh, persze, minden rendben - tártam szét a karom - Mégis mi lehetne? - néztem szúrósan rá - Inkább szűnj meg.

- Csak nem vagy ideges? - vigyorgott - Ne tagadd, tudom, hogy imádsz!

Hogy a francba kussoltassak el egy...várjunk csak!

- Hé, hol a francba van a tolókocsid?? - kémleltem körbe

- Már nem kell! - vigyorog a képembe - Persze még nehéz mennem, de majdcsak megszokom! Mostmár indulhatunk!
Erős balsejtésem támadt. Daichira pillantottam.

- Hé, ugye ő nem fog velünk jönni? - előre féltem a választól. daichi gúnyosan elvigyorodott.

- Miért ne jönne? Végülis ő az utódom....

- Pedig azt hittem, impotens vagy. - sóhajtottam, majd témát váltottam, mielőtt eljutott volna az agyáig az előbbi mondatom - Már elnézést, de tetőtől talpig véres vagyok...igazán meggazdagodhatnánk, ha ezt behoznánk a divatba, de amíg nem teszünk így, addig.... - értette a célzást

- Ne aggódj - dobott nekem egy nagyobb táskát - Itt vannak a szükséges dolgaid. Öt perced van. - majd megfordult, és elment. Én ott álltam, nagyokat pislogva, hol a hült helyére, hol a táskára nézve.

- Segítsek felöltözni? - vigyorodott el perverzen Aoto.

- Tünés! - vágtam hozzá egy nagyobb követ, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy elment, átvedlettem. Egész kényelmes cuccokat válogatott nekem Daichi, és szerencsére meghagyta a hatalmas, zsebekkel teli fekete kabátot.
Nem néztem ki valami jól, több helyen felszakadt a sebem, és baromira fájt a lábam, és-ahogy láttam magam- a hullánál is fehérebb színem volt, ez lehetett a több napi koplalástól is.

- Tess! - nyújtott át egy szendvicset - Én magam csináltam! - vigyorgott Aoto.

- Kösz, inkább nem.... -toltam el magamtól, de az éhségem győzedelmeskedett a józan eszem fölött. Miközben kétpofára zabáltam, Daichihez fordultam.

- Mi ez a sürgetés? Még nem fér bele pár nap?

- Nem. Van egy kis elintézni valóm.

- Nagyszerű! Menj csak! - csillant fel a szemem, de a jeges tekintete felemésztette a maradék reménysugáromat is.

- Velem jösz, te is, Aoto is. Itt nem kell pisztoly. - vészharanggok a fejemben. Én, gyanakvó? ugyan...

- Remek. - nem vitatkoztam tovább, úgy sem értem voln el semmit nála, ennyit már megtapasztalhattam. Már csak azt tehettem, hogy türelmesen vártam, amíg elérkezett az idő, hogy megtudjam, mi az a fontos dolog.