- Már megint eltévedtél? - nevettett fel a hátam mögül egy ismerős alak.

- Nos, igen... - nevettem én is zavartan - Ismét találkozunk.

- Ahogy mondtad! - kacsintott - Szóval kit is keresel? Vagy épp készülsz elmenni? - ekkor vettem észre, hogy figyelnek. Elsőnek azonnal gyilkosokra gyanakodtam, de szerencsém van, csak egy rakás fiatal kémlelt minket a fal mögül.

- Igen, Reiji....

- Reiji Warakana? - húzta el a száját. Látszólag elég jól ismerte - Ha megkérdezhetem, miért keresed őt? Nem örvend valami jó hírnévnek a suliban. - most mondhatnám, hogy megmondtam, mégsem teszem. De akkor is megmondtam!

- Nos, ő egy ismerősöm, és át kell adnom neki egy üzenetet... - végülis nem hazudtam. Csak elferdítettem a valóságot, az nem ugyanaz.

- Értem... most együtt leszünk a szakképzősökkel, szóval elvezethetlek hozzá.... - mosolyodott el, de úgy látszódott, ennyi válasszal nem fog megelégedni sokáig. Mindegy, úgy is csak pár pillanatra maradok, vagyis remélem.

- Örök hála. - viszonoztam a mosolyát, majd elindultunk a kijelölt irányba.

- És honnan jössz? Vagy hogyhogy te adsz át neki egy üzenetet? - fordította oldalra a fejét, miközben kiváncsian rám nézett.

- Egyetemista vagyok, és az egyik tanárom sózta rám ezt a nemesnek nem igazán mondható feladatot... - sóhajtottam.

- Egyetemista? És mit tanulsz?? - csillant fel a szeme

- Höm...ha minden jól megy, jogász leszek.

- Ügyvééééd??? - már azt hittem, a nyakamba ugrik. Hm, szép is lenne....

- Egen...miért? - nem értettem a nagy örömét. Általában mindenki csak legyint rá, vagy "uncsi meló" - val illetik.

- Én is ügyvéd akarok lenni! - nem szeretnék, akarok...hú, ez a lány tele van energiával és tervekkel. Irigylem. - Direkt erre tanulok, csak sokan azt mondják, uncsi, vagy csak legyintenek rá, meg túl sok ügyvég van...de...de...de... én azért meg szeretném próbálni...nehéz? - nézett rám reménykedve. Mit ne mondjak, igazuk van, eleinte kurva unalmas, a csomó szabály, bár könnyen tanulok, de épphogy át tudok menni a vizsgákon...persze jobb is lehetne, ha bent ülhetnék az órákon, és helyette nem agyilag rokkantakkal kéne macska-egér játékot játszanom...

- Nos, szerintem ha valaki szereti csinálni, akkor neki nem nehéz... - én, a fogalmazóművész...anyám.

- Jaj, de jó! - mosolygott - Örülök neki. - ekkor szinte elénkugrott pár ismeretlen diák. Azonnal a fegyveremhez nyúltam. Én, paranoiás? Ugyan.

- Manaaa! Ki ez a srác? - kérdezte vigyorogva az egyik lány. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Nem egy sorozatgyilkos, és ennek örültem. Az élet apróbb örömei...

- Caroool!! - csapta le a lányt. Már a névtől is kirázott a hideg. - Mégis mit kerestek itt, mi?

- Tudod, mi is iskolába járunk... - felelte vigyorogva az egyik srác - Nah, és akkor ki ez az elmebetegnek kinéző, sötét alak? - húzta ki magát, de még így is csíra volt az én 190 cm - es magasságomhoz. Pár pillanatig farkasszemet néztem a fiúval, amíg Mana vagy ki meg nem szólalt.

- Egy ismerős! - állt elém - Közöd? - sziszegte fenyegetően - Hess, eredjetek a dolgaitokra, ez nem egy kiállítás!

- Inkább egy állatkert... - mondta epésen a srác, majd megfordult, és elment. Volt egy olyan sejtésem, hogy szereztem egy ellenséget.

- Carol, te is elmehetsz! - nézett a lányra, aki elvörösödött, majd megfordult, és felrobogott a lépcsőn. Mana sóhajtott, majd bocsánatkérően pillantott rám. - Ne is törődj velük. Hülyék.

- Pedig nem tűntek olyan rosszaknak... - hajtottam oldalra a fejem vigyorogva

- Pedig azok. - komorodott el - Pokollá teszik az életem. - ezzel szó nélkül tovább indult. Mivel nem tudtam semmit se szólni, semmi optimista mondást felidézni, csak a "Jobb ma egy döglött tyúk, mint holnap egy egész farm" idézet forgott a fejemben, utána eredtem. - Nem akarlak ezzel férasztani. - nézett vissza mosolyogva, de láttam a bánatot a szemében. Sajnos túl jól ismerem az emberi természetet. - Úgyhogy felejtsd el, amit az előbb mondtam.

- Rendben. De sose feledd, mindig van rosszabb... - vigyorodtam el, és szerencsére ő is ezt tette.

- Hülye. - ezel bevezetett a terembe. Minden egyes szempár rám szegeződött, és jó alaposan végigmért, mintha egy eladó ló lennék. Még jó, hogy a fogaimat senki se nézte meg. - Reiji merre van? - kérdezte, miközben próbálta magára irányítani a kiváncsi szemppárokat.

- Még nem jött be, ha nem látnád, vakegér. - felelte az egyik sarokban ülő punk sránc epésen. - Mi van, csak nem a barátodat hoztad ide?

- Idióta! Ő Reijit keresi! - mit ne mondjak, jobban örültem volna, ha ez az információ csak kettőnk között marad, de mostmár lényegtelen. Nagy sóhajjal elrugaszkodtam a faltól, és a kijárat felé mentem.

- Hehe, most meg elfut ijedtében! Gyáva! - hallottam egy másik hangot. Nem igazán érdekelt, de mostmár értettem, miért pokolként írta le az osztályát Mana. Hátranéztem, és megengedtem magamnak egy mosolyt, majd kivonultam a teremből. Senki se szólt utánam, csak egy halvány hangfoszlányt hallottam.

" - Nem szólt vissza semmit, csak elmosolyodott...."

Az ajtó előtt vártam, ahogy szoktam: összefont karral, a falak dőlve. Mana hangját hallottam meg pár perc múlva. Ordított, majd futva kijött az ajtón, és a kijárat felé szaladt, béár feltartóztatta a lábam. Szerencsétlenül előre esett, mielőtt bármit tehettem volna. És még én vagyok a gyors? Ez a fénysebesség határát feszegette...

- Jól vagy? - hajoltam le, és próbáltam felsegíteni a lányt. Eltolta a kezemet, és magától felpattant, idegesen, a könnytől csillogó szemekkel.

- Persze, miért is ne lennék jól?? - hé, ez az én szövegem. Asszem késő levédetni.

- Ha én ekkorát tanyáltam volna, már rég kiment volna a térdkalácsom... - csóváltam a fejem vigyorogva. igazam volt. Olyan gyengge testtel áldott meg a sors, hogy csodálom, hogy menni még tudok.

- Jól vagyok. - sóhajtotta.

- Azt látom.

- Csak... áhh, ez az egész... utálom az osztályt, nincs egy cseppnyi együttérzés sem bennük! Na meg aztán...engem kimondottan utálnak...

- Szerintem félnek tőled... - jegyeztem meg. Erre olynan grimaszt vágott, hogy azt hittem, szétreped az arca.

- Na, mindegy! - legyintett - Ott van az Reiji. - mutatott egy magas, vörös hajú srác irányába. Végre.

- Örök hála. - mosolyodtam el - És sok sikert a továbbiakban... - léptem volna oda a fiúhoz, de ő magától jött. Elsőnek azt hittem, megismert, vagy valami, de rá kellett jönnöm, hogy nem.

- Nicsak, Mana, újabb zsiráf-haver? Vagy csak behoztad, hogy elkérkedj azzal, végre találtál valakit?? - a lány helyett én válaszoltam.

- Üdv, Taisuke vagyok. Beszélni szeretnék veled. - mosolyogtam, de tudtam, hogy a szemem vészesen csillog, hogy rájöjjön, ki vagyok. Sikerült is. Fülét-farkát behúzva, hervadt le z az ocsmány vigyor a képéről.

- É...értem... - mikor végre nem figyelt minket senki, elkezdhettem a mondókám.

- Carol üzenete. - nyújtottam át a levelet. Nem vette el.

- Nem. - mondta és nagyot nyelt.

- Nem? - húztam fel a szemöldököm.

- Nem! - erősödött meg a hangja - Nem akarok gyilkos lenni! - megütödtem.

- Micsoda? - lepődtem meg.

- Úgy...két héttel ezelőtt... - hajtotta le a fejét - Véletlenül megöltem egy embert. Önvédelem volt! - bizonygatta - Azóta nem hagynak békén... én...én...nem akarom...

- Önvédelem? Akkor miért nem mentél a rendőrségre?

- Mert azt mondták, akik aznak este meglátogattak, hogy lecsukatnának, több évre, vagy esetleg örökre. Én nem akarom!

- Figyelj... - sóhajtottam - Fiatalkorú vagy. Ha tudod bizonyítani, hogy önvédelem volt, akkor nem lesz semmi baj. Lehet, hogy pár hónapig őrizetbe vesznek, viszont egy kis ügyességgel ezt is elkerülheted, sőt, még segíteni is tudnak Carol ellen. - mosolyodtam el - A dolgod egyedül az, hogy elmész a rendőrségre, lehetőleg egy bizonyítékkal, mindent elmondasz, bevallasz, és segítséget kérsz tőlük. Menni fog? - félően nézett rám. Persze ezelőtt pár perccel milyen nagy volt a szája... de nem róvom fel neki.

- Nem jönnél el te is? Vagy csak... csak egy ideig... - mi vagyok én, óvóbácsi, vagy ki a franc?? Miért tévesztenek mindig össze a jótevő szolgálattal? Megint ezek a kérdések...

- Rendben. - sóhajtottam beleegyezően - De cserébe neked is kell tenned valamit.... - vigyorodtam el. Asszem Daichinak igaza van. Sosem leszek jó bérgyilkos. És, hogy így belegondolok, boldog vagyok. Még mindig jobb, mintha gyilkológép lennék...halleluja.

- Kihoztam a cuccom! - vigyorgott, a kajájára mutatva - Most már mehetünk! Bár...ma este még lesz egy buli, most tudtam meg...lehet, hogy...

- Most megyünk! - fogtam meg a karját, és kivonszoltam az iskolából. Reméltem, hogy út közben nem találkozunk semmilyen gyanús alakkal. Nincs kedvem megint nyílt sebekkel mászkálni.

Tíz perc néma gyaloglás után üldözési mániám lett. Egyik pillanatban gyorsan hátrafordultam, és nem tévedtem; Mana settenkedett utánunk. Anyám, még egy kolonc a nyakamra.

- Mana, gyere elő! - kiáltottam. Reiji és hátranézett, és rémülten nézte az előbukkanó lányt.

- Mégis hova mentek? - kérdezte kiváncsian. Erre mi lenne az ideális válasz?

- Van egy kis elintézni valónk. Kérlek, menj vissza. - feleltem ridegen, és megfordultam. Nem akartam őt is belekeverni, ami szerintem érthető.

- Nem megyek! Beszélni akarok Reijivel, még nem vághattam vissza neki az előbbiért!! - erősködött. Egy elég tágas, egyirányú utcába voltunk, ahol még egy lélek sem járt. Inkább ezt az utat választottam, minden bizonnyal bisztonságosabb, mint a környező elég forgalmas utcák.

- Kussolj már, kisanyám! - sziszegi Reiji - Fontosabb dolgaim is vannak nálad, világos? Kopj le! - ez szíven ütötte a lánykát. Elkomorodott, de nem mondott semmit.

- Mit is beszéltünk meg? - sóhajtottam, miközben Reijire néztem - Ha ilyen maradsz, sose szabadulsz ki Carol karmai közül...

- De...de... - sziszegte, majd nagyot nyelt - Bocsáss meg, Mana, nem akartam. - mondta ki. Még én is meglepődtem. - Csak van egy kis dolgom, utána majd...

Ekkor lövést hallottam.

- FEKÜDJ! - üvöltöttem, és furcsamód mindketten hasravágódtak. Általában az emberek ilyenkor rám néznek, és bambán megkérdezik: Miért?

- Taisuke... - jött elő egy árny, fegyverrel a kezében. Daichi volt az - Azt hittem, megegyeztünk. - előkaptam a fegyverem. Igen, kaptam egy négytöltényes, kicsi, Walther PPK-t Daichitől, a biztonság kedvéért. Végre.

- Igen, épp a munkámat végzem. - kattogott az agyam - Mégis mi a gond?

- Az egyik lehetséges gyilkolónk megúszta, mert valahonnan véletlenül tejelt még 15000 dollárt...direkt volt ennyi összeg, Taisuke, hogy ne tudja fizetni, és beálljon a sorba. Erre mit hallok?

- Rossz volt az a direkt összeg, ki tudta fizetni. - feleltem kimérten.

- De honnan is? Meg most még egy bérgyilkos-csírát akarsz elfojtani azzal, hogy elviszed a rendőrségre... - honnan tudhatta meg a hírt ilyen gyorsan? Reiji és Mana lassan feltápászkodott, és egymás mellé állt, majd hátrálni kezdtek. - Meg akartok halni? - kérdezte jegesen, úgy, hogy még rájuk se nézett, majd folytatta a szövegelést - Nem emlékszel, mit mondtam?? - próbáltam valami jó tervet kidolgozni magamba, de valahogy furcsa volt Daichi viselkedése, és ez lekötött. Általában kurvára nyugodt, de most szinte sütött a haragtól. Még a végén tényleg lelövi őket!-jutott az eszebe.

- Dehogynem. - feleltem - De nem fogom hagyni, hogy kényszerítsetek embereket! Ha valaki olyan hülye, hogy gyilkolni akar, csak tessék, de aki... - lőtt. Reiji térgyre rogyott. Mana felsikoltott.