- Most megölöm mindkettőt. - ismét nyugodott le, és egy gyilkos vigyor jelent meg az arcán - Szépen, lassan. Melyikkel kezdjem?

- Anyád! - lőttem. Tudtam, nem fogja eltalálni, de így egy kis előnyt szereztem Manáéknak. - Fussatok! - kiáltottam, és mielőtt Daichi célozni tudott volna, lőttem. Tudja már, ki az ellenség, csezdmeg!

- Fegyvertelen emberekre könnyű lőni, Daichi. - már csak két golyóm volt, és nem akartam elhasználni őket egyhamar. Farkasszemet néztünk, arra várva, hogy a másik megmozduljon. Én kezdtem. Lőttem, Daichi kezéből kivertem a fegyvert. Egy másikat húzott. Egy Desert-et. Nem is tudtam, hogy neki van ilyen. Ez simán szétcincálja a csuklódat, és ha a törzsedet célozza meg, és célbatalál, szinte biztos, hogy meghalsz; kiszakít egy jó nagy darabot a testedből. Most már tudtam, nem viccel. Lőttem. Arrébb ugrott. Felkaptam a Glock-ját, és tüzeltem, amíg ki nem fogott. Sikeresen eltaláltam a vállát, amitől lelassult, viszont célozni még tudott. Nem bántam. A Desertet úgy sem tudja egy kézzel használni, úgyhogy nem ér vele semmit, főleg, hogy nekem még volt rejtettben egy 24-es táram. Most kérdezhetnéd, honnan a francból szereztem...mielőtt a gimnáziumba indultam, gyorsan vettem pár tárat, de fegyvert nem mertem, túl feltűnő, meg nem is volt több pénzem. Most láttam másodjára a meglepetés halvány utánzatát az arcán. Höhö.

Lőttem. Ő is. Azt hittem, megőrültem. Fél kézzel emelte fel azt a bazinagy pisztolyt, csak a lövésnél használta a másik kezét is, hogy a visszacsapódás következtében ki ne törje a csuklóját.

Nem akartam még több sebet! Főleg nem ilyen halálosat. Elugrottam, vagyis próbáltam kivédeni. A golyó a fallba fúródott, hatalmas lyukat hagyva maga után. Véres lett az arcom. Még a légáramlat is annyira erős volt, hogy elsöpörjön mindent. Veszélyes fegyver.

- Megöljelek? - kérdezte komoran Daichi. Komolyan kérdezi?? - Ha annyira meg akarsz halni, amint mondtad, miért ugrottál el előle?

Én sem tudtam erre mit mondani.

- Nem akarok meghalni. De nem akarok így élni. - embereket kínozni, megölni, tök jó dolog lehet csak hallani, vagy egy horrorfilmben látni. Ki ne akarna a legjobb lenni, hogy mindenki rettegjen tőle, felnézzenek rá? Én is úgy gondoltam, az a legmenőbb, aki erős, aki bízik magában, és aki könyörtelen, aki mellett az ember állat módjára viselkedhet. Hogy többé ne merjen senki pöffeszkedni, vagy gúnyolni, hanem örüljenek már attól is, ha rájuk nézek. Nem kéne hazudni, hogy éppen nem voltam valamelyik buliban, vagy az apámnak nincs három porschéje. Nem kell többet felsorolnom, nem igaz? Mindenki ezt akarja, gyerekes önzőséggel, hogy ő lehessen az egyik példaképe helyébe. De mikor felnövünk, rájövünk, hogy aki eddig menőnek számított, az elveszett a pornép között, egy senki lett, jövő nélkül, még mi azt tehetünk, amit akarunk. De mégis, mindig irigyelni fogjuk őket. Miért nem maradhattam ebbe a körforgásba? Most valóra válhat az "álmom", hogy menő csávó legyek, de mit érek vele? Fenyegethetem a gyengébbeket? Hú, de izgi. Ölhetek? Lol, de menő. Szaladgálhatok, miközben büszkén mutogathatom a pisztolyomat? Szánalomgyár. Én inkább maradok kis gyenge csíra, de boldog gyenge csíra!

- Az ember nem akkor hal meg, amikor szeretne, hanem amikor lehet. - zökkentett ki a gondolataimból - Megöljelek? - tette fel ismét a kérdést.

- Mégis miért tennéd? Úgy is csak az a dolgod, hogy bebizonyítsd, bárkiből lehet gyilkos, és még jobban megkeserítsd az életem! Akkor most mi a fenének ölnél meg? - vágtam rá. Olyan hosszú ideig csöndben maradt, hogy azt hittem, nem is fog rá válaszolni.

- Nem mindig azt kell tennünk, amit akarunk. - mondta komoran. Most elsőnek tűnt emberinek. És szomorúnak? Na ne már!

- Erre én magam is rájöttem.

- Egyik ember sem volt ennyire kitartóan optimista, mint te, bárhogy tagadod. Nem akarom elkapni ezt tőled, világos? - vigyorodott el. Ismét visszatért a gúnyos arckifejezés.

- Heh... - sóhajtottam - Örülök, hogy valaki így látja. Viszont visszatérve a sráchoz... azt hitted, majd ölbetett kézzel hagyom, hogy ő is része legyen Carol tervének? Fulladj már meg!
Elvigyorodott.

- Carol nem fog örülni.

- Majd megölöm. - feleltem ridegen. Ő kérdően rám nézett, ezért folytattam - Hogy lehet kiszabadulni abból a mókuskerélkből, ami eszeveszetten pörög? Felrobbantjuk a mókuskereket. - vigyorogtam.

- Te megőrültél...

- Jobb ma egy döglött tyúk, mint holnap egy egész farm. Valakinek meg kell állítania, különben még több ember fog belekeveredni. Még most megölhetsz, de utána már nem tudsz megállítani.

Elvigyorodott, és elrakta a fegyvert.

- Kiváncsian várom. - na, most nekem kell felszedni az állam.

- He?

- Jól hallottad. Lehetetlennek tartom, de a te szádból nem is hangzik olyan hülyeségnek. Én nem foglak akadályozni benne, mivel úgy sem vagyok Carol egyik cipőpucolója.

- Rendben. - bólintottam. Az igazat megvalva én sem hittem el magamnak, de igaza van. Én ügyvéd leszek, miután Carol már csak a dögevők étke lesz. Végülis csak egyszer halok meg, és én nem akarok lemaradni róla.

- Mana? - néztem körbe. Ott volt, az egyik ház mögött, Reijivel

- Taisuke? - nem látszott nagyon ijedtnek - El kell vinnünk kórházba. Egyre rosszabbul van.

- Rendben. - bólintottam

- Hol van az az alak? - kérdezte egy kis idő után Mana - Elég nagy durranásokat hallottam...

- Nincs semmi baj. - mosolyodtam el. Mögöttem felbukkant Daichi. Mana szeme kikerekedett, gyorsan kivette a kabátom alól a pisztolyom, és ráfogta.

- Ne gyere közelebb!! Nem fogom hagyni! - emelte fel a hangját. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy remélem, Daichi nem akarja őt is alapanyagnak használni. Pár pillanat néma csönd. - Menj már el! Rohadt nehéz ez az izé! - nyögi ki, amitől mindketten elvigyorodtunk.

- Hé, nyugi, én magam kezeskedem a biztonságodért... most Reijit kell kórházba vinnünk, nem? - mosolyogtam.

- Már hívtam a mentőket.

- A mentőket? - dermedtem le - Hopp.... nos, akkor mi megyünk is. - álltam fel.

- Várj... Te miért? - nézett rám reménykedve Mana - Csak nem...te is...bérgyilkos vagy...

- Fejvadász. - bólintottam - Kérlek, ha lehet, ne emlísd meg a nevem. - kértem a lányt.

- Az enyémet megemlítheted. Daichi. - hajolt közelebb a lányhoz vigyorogva.

- Értem. - bólintott.

- Figyelj, a szitu: Bérgyilkosok támadtak meg titeket, mert egy vállalat azt akarta, hogy Reiji is tagja legyen, de ő nem akart, ezért lőtték meg. Te utána érkeztél, de még láttad a gyilkost. Ő volt az. - mutattam Daichire - Rendben?

- Hülyék. - adta vissza a fegyvert - Mégis miért falaznék nektek?

- Mert különben a fiú meghal. - felelte jegesen Daichi

- És mit érdekel engem?? Mindig köcsög volt hozzám, az egész osztály szivatott, ővele az élen! - sziszegte - De... azért megcsinálom! - elmosolyodtam.

- Örök hála.

- Ne mondd mindig ezt! - vigyorodott el. Felálltam, majd Daichivel az élen elindultunk a másik irányba, de Mana még megállított.

- Köszönöm. - mosolygott, míg én kérdőjellel a fejem felett csak egy "he"-t tudtam kinyögni. - Www. lintia.gportal.hu! Látogass majd fel erre az oldalra! - kacsintott sokat sejtően - Lesz egy meglepetésem számodra, Taisuke.

Visszafele úton végig ez az oldalcím visszhangzott a fejemben, és alig vártam, hogy megnézhessem, de még pár napig tuti nem leszek netközelben. Na, semmi gond, de legalább a címét megjegyeztem. Látszólag Daichit is érdekelte a weblap, de a világ összes fegyveréért sem árulta volna el.