Nem felelt, csak egy rejtélyes vigyor suhant át az arcán, ami személy szerint kurvára nem tetszett, de nem faggattam tovább. Furcsamód Daichi sem kérdezett semmit, pedig neki biztos elmondott volna mindent. Arra lettem volna kiváncsi, hogy vajon mi a tervei Aotoval. Valami azt súgta, hogy nem sokáig fog élni. Remélem most tévedek.

- Merre? - néztem Daichire, aki most először elgondolkozott a kérdésemen.

- Itt maradunk két napig. - mondta végül. Aotoval mindketten akaratlanul is elvigyorodtunk.

- Tényleg? Hogyhogy? - pont ő, aki mindig csak menni akar, most két szabadnapot hagy nekünk? Itt valami nincs rendben.

- El kell intéznem egy munkát. - tolta fentébb a szemüvegét - Ti itt maradtok, készüljetek fel, hogy két nap múlva, mikor elindulunk, maga a pokol vár titeket...

- Carol? - komorodtam el. Igen, még mindig az hajtott, hogy szétlőjjem a gyilkos pofáját. Persze ez felér egy öngyilkossági-kísérlettel, de nem érdekelt.

- Bizony. - vigyorodott el. Tudtam, hogy nagyon kiváncsi, mit lesz, mikor odaérek. Őszintén már alig várom, hogy túllegyek ezen az egészen.

- Akkor szállodában alszunk? - zökkentett ki a gondolataimból Aoto. Felcsillant a szemem.

- Nem. - felelte Daichi egyszerűen. Ezer kösz.

- De! - ha hallottatok már herélt-kakas hangot, no, most ilyet préselt ki magából Aoto. Addig győzködte Daichit, hogy végül elérte a célját. Nem hittem volna. Az én büszkeségem nem engedte volna meg, hogy könyörögjek, de ezért a bazinagy büszkeségemért vannak lőtt sebek a lábamban. Néha le kéne állítanom magam.

Aoto vigyorogva rám kacsintott. Elsőnek nem fogtam fel, de hamar eljutott az agyamig. Pár évvel ezelőtt, mikor még egy csapatban voltunk, és ő volt főnök, elmentünk egy kisebb útra. Sokan a nyílt terepen akartak éjszakázni, mert milyen jó móka, de én hozzászoktam a kényelemhez. Aoto ezt pontosan tudta, ezért sokszor a legjobb szállodákban éjszakáztunk. Azóta nem felejtette volna el? Ő is jobban szeretett menő csávóként a földön aludni, és most meg egy ágyért könyörög? Talán épp miattam?

A hotel a város szélén állt, kicsi volt, otthonos. A szobámban egy hatalmas franciágy volt, mellette két nagy szekrény, tévé, fürdőszoba, és minden, ami kell. Szinte azonnal elfeküdtem az ágyon, de előtte Daichi fenyegetően megszólalt.

- Remélem mostmár felfogtad, nem tudsz elfutni.

- Más terveim vannak. - feleltem ugyanolyan ridegen, majd bezártam a szoba ajtaját. A délutánból még volt két óra, amit én egy vigyorral nyugtáztam. Felkaptam ismét a fekete kabátomat, és útnak indultam a kietlennek nem mondható utcákon. Fél óra bolyongás után egy ismerős hangot hllottam meg, nem messze. Kicsengő?

Hirtelen hatalmas tömeg jött felém, és egyenesen átgázoltak rajtam a gimnazisták. A frász kerülgetett, és próbáltam kikeveredni a lökdösődő tömeg közül, persze sikertelenül. Viszont valaki erőteljesen megragadta a csuklómat, és kivonszolt a csordából. A "megmentő" Mana volt.

- Te meg mit keresel itt? - lepődött meg - Ugye nem hoztad megint az idióta haverodat? - Idióta? Heh.

- Nem, munkája van. - láttam, ahogy megkönnyebbülva felsóhajtott - Ha már itt vagy...mi van veled?

- Hú, képzeld! - vigyorodott el - Reijivel tök jóba lettünk! Állítólag nem lett komolyabb baja, erős, tömör gumialapú golyó volt az, amivel becélozták.

- Gumi? - nevettem fel. Anyád, Daichi! Mekkora egy szemét....

- Igen. Ma már suliba is jött, bár még feküdnie kellett volna. Megint elkezdtek szívózni velem, de ő leállította a többieket. Azóta csönd van, és tök jól elvagyok vele is, sőt, a többiek meg kezdenek barátkozni velem! - hadarta boldogan. Ennek örültem.

- Akkor minden jó. - mosolyodtam el

- És te? Hogyhogy itt maradtál? Azt hittem, eltűntök a városból... - billentette oldalra a fejét

- Nos, van két szabadnapom. - vigyorogtam - Utána indulunk. - jól láttam, tényleg boldogabb lett ettől? Franc tudja.

- Remek! - csapta össze a tenyerét - Akkor most van időd, nem? - meglepődtem.

- Igen, miért?

- Meghívsz egy italra? - nyomulós kiscsaj, az hót ziher.

- Felőlem... - rántottam meg a vállam - Van itt valahol...?

- Gyere! - ragadott meg, és elvonszolt egy irányba. Valamilyen okból sejtettem, hogy nem csak az ital miatt akar beszélni velem.

- Nos. - ült le - Tudod...eléggé furán érintett, ami tegnap történt. - Tegnap? Jéh...tényleg...ennyi idő múlt volna el? - Te akkor bérgyilkos vagy?

- Fejvadász. - még mindig kötöm az ebet a karóhoz. Elegem van, hogy összetévesztenek a holi bérgyilkossal. Azok csak a vérért, no és a pénzért ölnek, csak halottan akarják látni az áldozatot, vérbe fagyva. A fejvadászoknak az élő prédát kell a kijelölt helyre szállítani, ami sokkal komplikáltabb, de most nem volt kedvem magyarázkodni.

- Értem. - bólintott, majd rendeltünk - Taichit megtaláltam a neten, de téged nem.. - kortyolt bele az italába.

- Engem nem ismernek. - vigyorodtam el - Nincs nyom, ami elvezetne hozzám, végtére is én egy egyetemista srác vagyok, aki az ösztöndíjáért él-hal.

- Jó kis alibi... - viszonozza a vigyort - És meddig akarod ezt csinálni? - Jó kérdés.

- Legszívesebben ma is abbahagynám, de nem olyan könnyű ez.... - már láttam, ahogy ismét kérdére nyitja a száját, de lenyeli a mondatot, és az ajtó felé mered. Lassan én is megfordulok. Reméltem, nem egy bérgyilkos az.

Egy fiúbanda lépett be a helyiségbe. Mindenki elhalkult.

- Kik ezek? - fordultam vissza Manához.

- Ők a város aljanépe. Összesen nyolc tagból állnak, és azt hiszik magukról, hogy mennyire királyak. Már egyszer szétverték ezt a helyet. A mi sulinkat is nagyon utálják, ezért sokszor szokták verni az ide járó fiúkat, és megerőszakolják a lányokat. Pokoli banda ez, akiknek a tagjai szadista állatok. Te, nem tudnád őket egy kis jómodorra tanítani?

Én?? Nincs elég bajom? Mi közöm egy ilyen bandához? Nem kell az, hogy egy ilyen miatt kapjanak el a zsaruk...

- Inkább nem. - feleltem zavartan. Lépéseket hallottam, egyre közelebbről. Ide jönnek? Miért van az, hogy bárhová megyek, mindig megtalálnak az ilyen szituációk?

- Mana, igaz? - szólitotta meg az egyik srác, széles vigyorral - Menekülsz előlünk?

Kezdtem sejteni, miért akart velem beszélni. Fogadni mernék, hogy ő a következő áldozat.

- Amint látod, nem. - felelte nyugodtan - Most meg, ha nem bánod, tovább kommunikálnék értelmes emberekkel, nem barmokkal. - felnézett a fiúra - Hess!

Majdnem lefordultam a székről. Nem épp ez a legmegfelelőbb módja a lekoptatásnak...

Az egyik srác lazán lekevert neki, nyílvános helyen egy pofont, észre sem véve engem. Mana az arcához kapott, és megütődve felnézett a fiúra. Láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Na, ez kéne még nekem! Felpattantam, és megragadtam a két kilós nyakláncát.

- Hé, ez a lány épp velem van. Mégis hogy képzelheted, hogy tétlen fogok ülni, amíg te elszórakozol rajta? - pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással. Pofon akart vágni, tudtam, láttam. Túl lassú volt, már akkor is ki tudtam olvasni a szeméből a szándékát, mikor még meg sem mozdította a karját. Elkaptam a csuklóját, és kifordítottam, úgy, hogy eléggé fájjon, viszont ne törjön el. A srác felszisszent, amiből egyből tudtam, hogy hozzá van szokva a fizikai fájdalomhoz. Egy szokásos, sötét utcákat elkerülő gimnazista ettől üvöltene.

- Na, mi van, engem már nem tudsz pofán baszni? Szánalmasak vagytok...a gyengébbeket mindig könnyebb bántani. - engedtem el, és ellöktem a közelemből. Ő hátrébb lépett, köpött egyet, majd kiment az utcára. Én meg kényelmesen hátradőltem a székben.

- Köszönöm! - mosolygott a lány

- Te meg legközelebb inkább maradj csöndben. Nem tudok mindig segíteni. - sóhajtok. Tudtam, hogy az a srác nem fogja ennyiben hagyni. Túl nagy a büszkesége ahhoz, hogy meghátráljon. Megint meg fog látogatni téged.

- Van gázspray-m! - mosolygott Mana, miközben előhúzta a zsebéből a kicsi palackot. Igen, egy elég jó márkájú, egyszer használatos spray volt, ami kurvára fájdalmas lehetett az ellenségnek. Mégsem voltam nyugodt.

- És mi van, ha kikapják a kezedből? - én pesszimista? - Ha ez történik... - kezdtem bele, mert csak kérdőjeleket láttam a lány szemében - ..akkor csak emlísd meg neki a tegnapi vereségét. Ilyenkor két dolgot tehet: vagy dühében összeveret, vagy ezt az egója nem engedi, és megkeres engem. Ha kérdezi, hol vagyok... mondd, hogy a te iskolád kapujánál lévő fa alatt leszek, éjfélkor. Ott ha annyira akar, meghalhat, de téged nem bánthat.

- Honnan veszed, hogy lesz ilyen fair? - komorodott el - Akinek a lételeme a szadizmus, és a lányok megerőszakolása...gondolod, hogy érdekelni fogja a mondandód??

- Muszáj lesz neki. - vigyorodtam el - Én is voltam ilyen bandában, tudom, milyen szabályok vannak. - Igen, egyszer Aotoval is ez történt, talán azért sejtem, mi fog ebből kisülni. Viszont ha verekedésig fajul a dolog, akkor csak reménykedhetek, hogy tényleg ilyen nyálpicok, mint ez a fiú volt, különben nagy bajban leszek.