Aoto és Sanoske eldöntötte, hogy meginvitálja magát a szobámba. Állítólag ott van hűtő, ami tele van piával. Király. De végülis az életemet köszönhetem nekik, ennyit csak-csak megtehetek. Viszont arra sosem számítottam volna, hogy mekkora "bulit" fognak ezek lecsapni...
 - Hé, ne legyél már ennyire pesszimista, Taisuke! - vigyorog Sano. Eddig sosem láttam még komolynak, igaz, két óráig könnyű vidámnak lenni. Nekem még az se megy. - Végülis bármilyen sötét az égbolt, holnap úgy is kisüt a nap! - na, persze, az ilyen optimista felfogástól van hányingerem. Ez nem olyan dolog, ami az egyikről a másik napra megoldódna.
 - Csak nem arra gondolsz, hogy Carolt nem tudod megölni olyan könnyen? - súgta a fülembe Aoto. Nagyszerű, megint berúgott. Megint....mivan??
 - Ezt honnan veszed?!? - támadok rá - Te... - ekkor eszembe jutott a gimnáziumi látogatásom. Daichi rögtön tudta, kivel és hogyan beszéltem, és nem hiszem, hogy lett volna ideje utánam koslatni... - Te mondtál el mindent neki, igaz?!?!
 - Hé....nyugi... - vigyorgott rám gúnyosan - És ha igen? Figyu, akármennyire azt akarod, hogy leszakadjanak rólad, ha megölöd a vezetőjüket, két dolgot tehetnek. Vagy megválasztanak új főnöknek, vagy megölnek. - ismét terelte a témát. Már majdnem lekevertem neki egyet, Sanoske állított le. Egy pohár fura, füstös színű koktélt nyújtott át nekem.
 - Inkább idd meg. - még csak meg sem kérdeztem, mi az, egyből leküldtem. Ez után következett a rum, a tíz liter sör, a whisky, és minden, amit a hűtőben találtunk. Még két óra, és olyan részeg lettem, mint már régen. Persze még mindig nem értem el Aoto szintjét, de nekem így is jó volt. Arra emlékszem, hogy ittam, veszekedtem Aotoval, elkezdtünk verekedni, persze ő győzött, kirohantam hányni...majd megint ittam. Sanoskével is veszekedtem, vertem is, de nem ütött vissza. Majd úgy gondoltam, ideje friss levegőt szívnunk. Sano mindenfajta ellenrohamai ellenére Aotoval kiszabadultunk, és ott folytattuk a mulatozást. Megint ittam...a többire nem emlékszem.

Mikor felébredtem, úgy éreztem, na, ilyen lehet a pokol. Minden végtagom fájt, fel volt dagadva a fejem, és alig bírtam megmozdítani. Amikor feleszméltem, hogy jé, reggel van, besüt a fény a szobába, és az ágyra, akkor jöttem rá, hogy jé, ez nem az én szobám és az ágyam! Megpróbáltam megmozdulni, de így csak a fejem kezdett el lüktetni. Vártam egy kicsit, addig is visszaidéztem a tegnap estét. Mielőtt viszont ezt megtehettem volna, valaki megmozdult mellettem. Átkarolt, és a fülembe súgta:
 - Felébredtél? - a szívbaj kerülgetett, pedig nem vagyok mostanában olyan ijedős.
 - Te meg... - húzódtam arrébb, és a számomra ismeretlenre néztem - Ki a franc vagy?? - ő erre elnevette magát, vidáman, csillogó szemekkel.
 - Nem emlékszel rám? - vigyorgott - Lizbeth vagyok. Csak azt ne mondd, hogy teljesen kiesett a tegnap este! - sóhajtott.
 - Heh...de... - feleltem zavartan, majd végignéztem a testén. - Mi...
 - Jó volt veled... - húzott közelebb magához. Akaratlanul is elvigyorodtam, bár vagy száz kérdés keringett a fejemben. Mégis mi történt pontosan éjfél után? És miért nem emlékszek ráá?? Ez nem igazság!
 - Tényleg? Elmondanád, hogy jutottam el hozzád?
 - Én csak annyit tudok... - kelt fel, és megkereste a hálóingjét - Hogy egy vörös hajú fazon egy kislányra bízott, valami olyasmit mondott, hogy nem bír el kettőtökkel...pont akkor mentem haza, és felajánlottam, hogy elhozlak magamhoz, mert a kiscsaj nagyon vonakodott, az apucija nem engedte volna, tudod ezt. - kapott magára egy rövid egyberuhát. Mit ne mondjak, jobban örültem volna, ha nem kap fel semmit. - Persze nem akart könnyen ideadni téged, de végülis lehűtötted. Majd mikor hazaértünk, rámmásztál. - mosolyodott el titokzatosan. Nem is tudtam, hogy ilyen kanos vagyok!
Felálltam, és megkerestem a ruhadarabjaimat. Mint régen a húsvéti tojások, most a zoknik és az apró kellékeket kellet felkutatnom. Mikor megtaláltam a fegyvertáskámat, és felcsatoltam, Lizbeth ismét egy vigyort küldött felém.
 - Hogy mennyit szenvedtem én ezzel... - mutatott a csatra. Ez egy speciálisan kioldható készülék, amit direkt nekem szánt az egyik ismerősöm. Aki nem tudja a titkát, az csak széttörve veheti le a gazdatest válláról és a derekáról. Furcsamód ő egyszerűen megoldotta. Én, paranoiás? Ugyan. Ha Lizbeth esetleg bérgyilkos lenne, simán ki tudott volna nyírni, amikor részeg voltam, nem?
Miután ezt megtárgyaltam magammal, a kiesett fegyvereket is meg kellett találnom. Egy idegen márkájú, olasz pisztolyt találtam az egyik fiókban, három tárral.
 - Hm... Lizbeth? Kié ez a pisztoly, ha megkérdezhetem? - megszólaltak a vészharangok a fejemben. hogy mi lesz itt, azt nem tudhattam, viszont nagyon nem tetszett.
 - Oh, az csak a jegyesemé, Henriké. - valahol megnyugodtam, viszont...
 - Ez azt jelenti, hogy van jegyesed?? Hogy megcsaltad? - Lizbeth feje jelent meg az ajtóban, miközben valamit forgatott a kezében. Gondolom a reggelin szorgoskodott.
 - Ugyan! Ez nem megcsalás!! - intett le. Na jó, talán én értékelem túl a kapcsolatokat, de hát...
 - És akkor felvilágosítanál, hogy mi számodra a "megcsalás"?
 - Az érzelem! - úgy artikulált, hogy azt hittem, süketnek néz - Én szeretem őt, és csak ez számít! - miután ezt sikeresen megbeszéltük, bevonultam a fürdőszobába.
 - Taisuke! Az a kiscsaj áll az ajtóban! - szólt egy idő után a konyhából - Elmész?
 - Úgy látszik. - jöttem ki a helyiségből, és könnyedén elmosolyodtam - Köszönöm, hogy vigyáztál rám... - zavartan vigyorogtam. Ő persze nem zavartatta magát.
 - Ugyan, máskor is! Csak szólj, ha újra ebben a városban leszel!
 - Mérget vehetsz rá, hogy beköszönök! - kacsintottam, majd kiléptem Mana elé.