Köpni-nyelni nem tudtam, annyira gyorsan történt minden. Elsőnek még ott álltam, szemben a fő-fő muffonnal, majdnem kinyíródtam, de hála a szar egyensúlyérzékemnek, Szépen oldalba rúgtak, s úgy eltanyáltam, mint egy béka, majd szinte azonnal fűbe harapott Henry.

- Jó voltál, Taisuke. - engedett meg magának egy önelégült vigyort Daichi - Sikeresen véghezvitted a tervem felét, de meghagytad a fő attrakciót nekem.

Mit is mondtam nem régen? Nem fogok úgy táncolni, ahogy Carol fütyül? Nos, tényleg nem úgy tettem, ahogy ő, hanem ahogy Daichi akarta. Szívbemarkolóan pancser vagyok.

- Király! - feleltem jegesen, de már nem is figyeltem magamra, csak a körülöttünk felhalmozott fegyveres emberkékkel. Körbevettek minket, és parancsra vártak. Höh, milyen ironikus, hogy hiába várják a "tűz" felkiáltást, már régen nem beszél a főnök.

- Megöltem Hanryt... - kezdett bele a mondandójába Daichi, miközben rám nézett, és elvigyorodott - ...és Carolt is egyben. Nincs főnökötök többé. Most megtehetném azt, hogy én állnék a hullák helyébe, de inkább ezt mondom: - a hangja életerősen, szinte vidáman csengett - Mindenki menjen a maga útjára, aki nem akar többet gyilkolni, az szabad, aki meg igen, az folytassa az öldöklést egyedül. Vagy van valaki, aki meg akar halni? Az nyugodtan lőjön. - komorodott el. Hülyék lettek volna Lőni, jól tudta ezt. A férfiak és nők egymás után tették el a pisztolyaikat, bólintottak, majd szétszéledtek. - Égessétek fel a házat! - mondta az utolsó parancsszót egy kis idő után az ottmaradt embereknek Daichi, majd felém nyújtotta a kezét. Most kivételesen elfogadtam, bár nehezemre állt felállni. Mindkét karomat meglőtték, és az egyik lábamat is szétlyuggatták, sőt, a régi sebek is felszakadtak a hirtelen mozdulatok miatt, ami kész élvezet volt. Úgy éreztem magam, mint egy félig elrohadt zombi. Valahogy az volt az érzésem, hogy úgy is néztem ki.

- Az adósom vagy. - vigyorgott a képembe.

- Egyezünk meg döntetlenben. - sóhajtottam fásultan, mivel az adrenalin szint a lehető leggyorsabban párolgott el a szervezetemből. Még odajött egy ismerős arc, egészen pontosan Lizbeth, akivel nem rég találkoztam a lakásán. Köszönetet mondott, hogy kiszabadítottam ebből a pokolból, és végre az lehet, aki mindig is akart: prostituált. Mit ne mondjak, jobban örültem volna, ha ezt az információt nem osztják meg velem.

- Úgy látom, te nem tudod sérülések nélkül megóvni az életed. Gyakorolnod kell még. - Daichi nem firtatta az előző témát, amiért hálás voltam, de végülis nem lepett meg. Ez az én életem, nem az övé. Mielőtt válaszolhattam volna, leintett - Gondolom mész vissza az egyetemhez, tanulni, és tisztességesen dolgozni. De remélem, még találkozunk.

- Megmondom az őszintét, én meg remélem, hogy nem. - engedtem meg magamnak egy vigyort. Végtére is túléltem, halljátok, TÚLÉLTEM!! Jó, igaz, nem kellett sok ahhoz, hogy ott hagyjam a fogam, de eddig is csak egy hajszál választott el a haláltól. Kezdem megszokni. Persze amit Daichi mondott, az szent, és igaz; megyek vizsgázni, ami remélhetőleg könnyebb lesz, mint az előbbi action, és fájdalommentesebb, és keresek egy jó kis munkát, ahol remélhetőleg egyszer sem kell fegyvert fognom a kezembe. Bár lehet, hogy vadász leszek.

- Most jobb, ha ismét meglátogatod az oly szerető kórházat, és egy ideig nem állsz lábra. - Igaz, végtére is már csak könyveket kell bújnom, és elég pénzem van ahhoz, hogy pár hónapig, esetleg egy évig mindent ki tudjak fizetni.
Most gondoltam bele, hogy nem is érzek lelkiismeret-furdolást a sok áldozat miatt, sőt, nincs semmi rossz érzésem, csak a fáradtság, meg a fájdalom, ami, bár nem vagyok mazohista, baromira jól esett.

- Jó ötlet! - sóhajtottam elégedetten. Végre nem lesz korán kelés, nem kell majd a sok nyugtató-cigi és kávé, és hamarosan a fegyvereimet is csak az egyik szekrényben fogom titkon őrizni, mint a múlt egyik darabját. - Olyan érzésem van, mintha valamit elfelejtettem volna... - fordultam Daichihoz, aki csillogó szemekkel nézte a félig leégett házat.

- Mégis mit? Megöltél mindenkit, és kiszabadítottál sok olyan embert, mint te. Mégis mi a fenét akarsz még? - igaza volt. Mégis mit felejthettem volna el? Szerintem csak nem tudtam felfogni, hogy ennyire hamar végetért ez a rémálomnak tűnő hét. A mókuskerék megállt, én meg, igaz, egy kicsit összetörve, de ki tudtam jönni belőle. ugyanezt használta Mana is a történetében, gondolom tőlem vette. Majd megkérem, lehetőleg nyírasson ki a történetében, hogy ne keltsen minél nagyobb visszhangot. Hogy meg tudom-e győzni, az csak tőlem függ.

- Basszus! Ez nem jó! - ütöttem a tenyeremmel a homlokomra, és így majdnem hanyatt estem, de most nem érdekelt ez a lényegtelen fájdalom.

- Mi a gondod megint? Elfolyt a magzatvized, vagy mi? - látszólag eléggé irritálhattam Daichit, mivel ő már a kocsija ajtaját nyitogatta, hogy elhúzhasson innen.

- Manával mivan?? Elmentek érte a bérgyilkosok, nem? És ők nem tudják, hogy Carol meghalt! Talán még odaérünk!

- Várj csak egy percet! Hogy érted azt, hogy "odaérÜNK"? Ez az én kocsim, és max. a legközelebbi kórházig viszlek.

Heh, csak azt hiszi. Mintha a sebeim nem is véreznének, úgy ugrottam a vezetőülésre, kikapva Daichi kezéből a kulcsot.

- Választhatsz: vagy itt maradsz, tovább gyönyörködni a tűzben, vagy jössz velem. - indítottam be a motort. Pár percig csak némán farkasszemet néztünk egymással. Olyan volt, mint egy apa-fia párbaj, bár most kivételesen nem tudtam eldönteni, ki az "apa".

- Na, kotródj a helyemről. - sóhajtott megadóan - De nem fogom megmenteni a kiscsajt, világos? - átpatkoltam az anyósülésre, majd kényelmesen hátradőltem.

- Nem is akarok több adósságot. - vigyorogtam, majd elkezdtem a sebeket újrakötözni, bár a golyók nem moccantak, és én meg nem vagyok annyira profi, hogy újjal ki tudnám halászni őket a húsomból, így inkább csak elállítottam a vérzést.

Ki tudja, talán ezen a napon három legyet is ütök egy csapásra.

Oh, Istenem, köszönöm, hogy az emberek feltalálták a fájdalomcsillapítót! Rémes, megszűnhetetlen fájdalom lepte el a testem, amit csak négy Advillal vagy mivel tudtam csillapítani, de így úgy éreztem magam, mintha beszívtam volna. Elég keservesen tudtam mozgatni a végtagjaimat, miközben a nyakam egész út során görcsben állt, és az egyik fülemre se hallottam tisztán. Pech.

Viszont legalább másban szerencsém volt. ott állt, a szokásos szamara-állással Mana a buszmegálló előtt, fájdalmas arckifejezéssel. Azonnal megálltunk átellenben az utca másik oldalán, majd kipattantam/avagy húsz percig erőlködve, és sziszegést nem sajnálva feltornáztam magam álló helyzetbe. A buszmegállóban csak két ismeretlen, napszemüveges alak állt a lányon kívül.

- Mana! - mentem át az úttesten, és, bár tudtam, hogy Daichi követ, akkor sem voltam nyugodt. Ha meglátnak, vagy én, vagy Mana lesz hulla. Mit ne mondjak, egyiknek sem örültem volna.

- Taisuke! - vidult fel az arca, ahogy meglátott. Heh, csak nem önelégülten vigyorgok?

Persze a mosoly azonnal lehervadt az arcomról, amikor lövéseket hallottam. Már úgy öt méterre voltam a lánytól, még félig az úton, és ismét csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy nem maradtam fej nélkül. Vagy csak a bérgyilkos a béna.

A másik Manát vette célba és lőtt. Előkaptam a fegyverem, és azonnal kilőttem azt, aki rám lőtt, Daichi meg végzett a másik faszival. Jó lenne, ha ennyivel megúszhatnám.

Persze egyből rájöttem, hogy Daichi pont azt várta, hogy a lányt kicsinálják, csak utána akart lőni. Biztos volt abban, hogy meghal a csaj.

- Feküdj! - üvöltöttem rekedten Manának, aki a hangomtól összerezzent, és hasravágódott. A legtöbben ilyenkor megkérdezték volna: És mégis mi a francért koszoljam be a ruhámat? Na, ő nem tette, persze így is eltalálta a vállát, de nem a szívét.

- Jól vagy? - szaladtam oda hozzá. Jó kérdés, mi? De most mi a francot mondjak neki?

- Persze, remekül. - sziszegte, miközben a körmei belevájódtak a vállába. Jó, szerencsére nem történt nagyobb baj, mint amire számítottam. Segítettem neki felállni, és beülni a kocsiba.

- És a hullák? Azt itt hagyjuk? - direkt nem hoztam fel az előbbi témát.

- Miért, meg akarod tartani őket emlékbe? A kutyáknak is kell valami. - ült be a kocsiba vigyorogva Daichi. A vérveszteségtől már nem láttam rendesen, de megkönnyebbülve gondoltam arra, hogy már csak egy célállomás létezik: a kórház.