A sötét utcát ellepték a fekete köpenyes, suhanó árnyak, a néhai elővillanó szemük csillanása adott egy kis támogatást, meg a világosabb hely, ahová özönlöttek. A sok magas árny között egy apró, lehajtott fejű lény is volt, aki szótlanul olvadt bele a tömegbe. Senki se figyelt a másikra, mintha csak önmaguk léteznének a saját kis egocentrikus világukban.
 - Gusztustalan... - sziszegte halkan, ahogy a csukját a fejére húzta. Utálta ezeket a lényeget, legszívesebben hányott volna tőlük, most mégis szüksége volt rájuk.
Hamarosan az összes alak, egy kört formálva betolakodott a terembe, viszont ő az ajtónál megállt, és kiválasztott egy sötét sarkot. Csak a legerősebbek tudják kiszimatolni, hogy ő nem közülük való, de a tudatlanok csak azt érzik, hogy nem ember. A helyiség nagy volt, fedett, leginkább egy csarnokra emlékeztetett, ahol az idegen bűz szinte fojtogató volt egy kívülállónak. Magas, apró ablakain a hold halvány fénye tört meg, mit néha-néha eltakart pár arra kószáló felhő.
Hirtelen kialudtak a fények, és csak középen, kicsit magasabban, mint a többiek, az ottani árnyra vonult a reflektorfény, aki erőteljesen széttárta karjait.
 - Hát eljöttetek! - szólalt meg, nem hangosan, mégis, mindenki fülében visszhangzottak a szavai. A hosszú hullámos haja vízesésként kunkorodott ki a csuklyája alól, és hiába nem láthattuk a szemeit, a gúnyos vigyor az arcán kárpótolhatott mindenkit. Ő is ugyanúgy volt felöltözve, mint a többi idegen, viszont még így is hatalmas energia körözött körülötte. Hiába, e fajon belül is vannak erős, nagyon erős példányok, akik vetekednek a felsőbbrendűek erejével, mégis csak szánalmat érzett irántuk a sarokban álló személy.
 - Elhoztam nektek, amiért ennyien vettétek a fáradtságot, és itt vagytok!
Mostmár az a bizonyos személy is kicsit előrelépett, és felszegezte a fejét, bár csuklyája még ugyanúgy takarta az arcát. Igen, erre várt, hogy végre szem előtt legyen az élő legenda, amely minden emberfeletti lényt úgy vonzott, mint a lámpa a molyt. Ebben remélte a szabadulást, a hatalmat, és egyben a jövőt is. Hogy hogyan került illetéktelen kezekbe, nem tudja senki, most csak az volt a lényeg, hog mindenki előtt ott lebeghetett.
 - Az Istenkódex! - kezére egy vastag, bőrkesztyűt húzott, hogy legalább meg tudja érinteni a számukra elátkozott lapokat. Egyre hangosabban, gyorsabban, és indulatosabban beszélt. - Nem kell többé bújkálnunk a sötétben, nem kell félnünk semmitől! Mi leszünk a világ urai! - a beszédet egy fülsiketítő nevetés követte, amihez csatlakozott az egész tömeg - Mi vagyunk az új nemzedék, amitől mindenki rettegni fog! Vámpírok vagyunk, és nem tudatlan denevérek! - kinyitotta a fényes könyvet, aminek lapjai kicsit rozogák voltak, néhol égettek, de a sorok kivehetők voltak, márha értettünk ógörögül.
Igen, vámpírok, kik évezredeken át csak az éj leple alatt létezhettek, és akiket még a pokol is kitagadott magából. Ocsmány, gusztustalan lénynek tartják mindenhol, akik nem tudnak máshogy létezni, csakha a nálánál gyengébb, halandó testből undorító módon ki nem szipolyozzák a vért. Még a démonok világában is holmi jobbágysorba sorolják ezt az eltorzult fajt. Nekik meg épp az a vágyuk, hogy bosszút álljanak ennyi év elnyomás után, végre ők legyenek az elitt osztag, és ne a söpredék. Ezért próbálnak megszabadulni a gyengeségeiktől, azaz a haláltól.

Hirtelen becsukódott a könyv, és minden sötétbe borult. A vámpírok közt kitört a pánik, egymáson gázoltak át, keresték a szent iratokat, de azt már hiába kutatták, már rég nem volt a helyén.

A lány nagy levegőket véve, igyekezve mindenkit kikerülni, már amennyire látott a sötétben, haladt a kijárat felé. Igen, hamarosan kijut, és végre az lehet, aki akart. Alacsony termete miatt sokan észre sem vették, ahogy elhúz mellettük. Hamarosan már csak pár méterre volt a kaputól, amikor valakinek beleütközött, és szinte lepattant róla. Hirtelen az összes fény kigyulladt, és a vámpírok a szemükre tapasztották a kezüket, túl nagy volt a fényváltozás számukra. Még a könyvet a kezében tartó lény is összehúzta a szemeit, úgy bámult fel az előtte tornyosuló alakra, aki nem volt más, mint aki az új nemzedékről regélt. Gúnyosan és kárörvedően elhúzta a száját, ahogy lenézett a földön ülőre.
 - Te nem vagy vámpír. - jelentette ki, erre mindenki a hang irányába fordult. A lány hátrébb kúszott egy kicsit, majd felállt, de ezt már lassan, arisztokratikusan tette. A kezében még mindig ott tartotta a kicsit meggyötört könyvet.
 - Add ide szépen. - nyújtotta a lány felé a kezét. Még kivételesen szépen kérte, márha egy gonosz lényhez mérjük a kedvesség fogalmát.
 - Nem. - állta a tekintetét, hiába próbálta a férfi a szemeivel megbabonázni, a lány csak enyhe szédülést és hányingert érzett, semmi mást.
 - Akkor sajnos el kell vennem tőled. - lépett közelebb, és megváltozott az arca. Az emberi kinézet csak álarc volt, hogy az áldozatát könnyebben megszerezze, és a támadót elbizonytalanítsa, viszont emögött egy állat rejlett, eltorzult érzelemvilágú, ösztönös fenevad.
Egyre közelebb kerültek hozzá a vámpírok, és érezte, hogy szinte a nézésükkel is felfalják. Hiába mondhatta magát tiszta vérű démonnak, mégis, kicsit komplikáltabb volt a helyzete. Ha most az eredeti erejével büszkelkedhetne, akkor könnyedén kiszabadulna, és megölné az itt lévőket, viszont most perpillanat nem volt akkora hatalma. Ráadásul egy elég kellemetlen, és idegtépő kaland miatt emberbőrbe kényszerült, amit ugyanolyan jól meg lehet csapolni, mint a többi halandót. Ráadásul egy olyan testet kapott, ami a lehető legellentétesebb volt a valódi démontól. Alacsony, alig 150 cm, tizenvalahány éves, vékony, törékeny testalkatú lány lett, talpig giccses, rózsaszín ruhában. A hosszú, egyenes szőke haja, és a fehér arca jobban hasonlította egy porcelánbabára, semmint egy hatalmas erejű gyilkosra.

Felugrott, és fél kézzel megkapaszkodott az egyik gerendába, és máris a második emeleten volt. Az ablakokat méregette, amik viszont számára is túl kicsinek tűntek. Lassan ellepték a második szintet is a fekete árnyak, minden menekülési utat elzárva a lány elől, aki a vékony korláton állt, hogy lekémleljen, hátha eszébe jut valmi. Az egyik türelmetlen vámpír belerúgott a korlátba, ami egy nagy reccsenéssel kidőlt, magával húzva a démont is. Ahogy zuhant, hirtelen mintha megállt volna az idő, és egy hatalmas fénycsóva vizsgálta végig a helyiséget, ami a könyvből áradt. Többszáz vámpír ordítások közepette füstté vált. Majd a fény amilyen gyorsan jött, olyan sebesen távozott, és a lány kicsit se finoman ért földet. Eszeveszett tempóban futni kezdett a másik kijárat felé, ahonnan elpárologtak a fogva tartói, de már csak a hosszú percek lefutása után vette észre, hogy a könyv nincs a kezében.