Remegő kezéből csöpögött a vér, miközben az egyik elhagyatott ház sarkában kuporgott. A seb már begyógyult, a vér viszont még mindig ott virított a kezén. Le kéne mosni, de a lány túl fáradt volt ehhez, és inkább hagyta, hadd nomja el az álom. Holnap az első dolga lesz eltünni a városból, hátrahagyva a mai napot. Ha egyszer visszakapja az erejét, a második dolga lesz a vámpírok kiírása, ebben biztos volt.

XX fádfalmasan dörzsölgette a nyakát, és megcsóválta a fejét. Mellette két üveges szemű hulla feküdt, akikbe beleivódott a félelem.
 - Jól vagy? - döntötte oldalra az egyik vámpír a fejét, aggódva. Neki dús, vörös, göndör hajjal büskélkedhetett, amit még jobban kihangsúlyozott a mélypiros ruhája. Furcsamód, a régi legendákkal ellentétben sokkal több férfivámpír volt, mint női, amit talán meg is lehetett érteni. Melyik hímnemű akarná, hogy a nők erősebbek legyenek, mint ők?
 - Igen, Samantha. - bólintott, aminél minden egyes mozdulatra megreccsent a nyaka. - Igen erőszakos nőszemély...
 - A boszorkányok ilyenek. Szegény Willie-t is megölte. - jegyezte meg egy alacsonyabb, sápadtabb arcú vámpír. Szőke, vékonyszálú hajszálait 2 kiló lakkal tapasztotta fejbőréhez, így könnyen ki lehetett következtetni, melyik korban élt. Még mindig ott ültek a stadiomban, és nem tudták eldönteni, mi legyen.
 - Parisfal nem fog örülni. - sóhajtott Samantha, ahogy lassan felállt, hogy kinyújtóztassa elgyötört végtagjait.
 - Dehogynem. - vigyorgott XX, mintha eleve erre a befejezésre számított volna. - Nem ember. Túl kifinomult mozdulatokkal söprött félre, és egy igzán szép tulajdonságot is megmutatott nekünk. Ennyi mára pont elég. - adott jelt, és hamarosan már csak a a hullapár maradt a helyiségbe, akik még így is görcsösen kapaszkodtak egymásba.

 - Hé, kislány, jól vagy? - Chiaki még mielőtt kinyította a szemét, tudta, halandóval van dolga, és valahol a lelke mélén meg is könnyebbült. A nap fényes sugarai beragyogták a szobát, miközben kintről lelkes madárcsicsergést lehetett hallani. A lány hunyorítva az előtte guggoló idős emberre meredt, aki aggódva vizslatta a véres kezét. A férfi a ráncaiból ítélve úgy a 70-80 életévei között járhatott. Ősz haja szabadon hullámzott az apró szellő játékaként, ahogy a nyitott ablakon besüvített a meleg szél. A nagy, kerek szemüveg még jobban kinagyította a halványkék szempárt. Egy barna, kopott, szakadt köpenyben volt, és egy kékes szabadidőnadrágban. Kerek arcát hiába gyötörte meg az idő, ugyanolyan kedves, őszinte mosolyt, és törődést sugárzott, mint amilyet egy nagyapától várnánk.
 - Igen. - nyögte ki Chiaki egy kis idő után, mikor végre teljesen magához tért. A válaszától az idős ember megkönnyebbülten felsóhajtott.
 - Hála Istennek. Már nagyon aggódtunk érted.
"Aggódtunk?" - szúrt szemet azonnal ez a kis nyelvbotlás. Vagy nem az volt? A lány akaratlanul ismét szétnézett, de a remegő kezű férfi kivételével senki mást se látott.
 - Mi történt a kezeddel, kicsilány? - vett elő egy kendőt, és megpróbálta letörölni a démon kezéről a vért, sikertelenül, mivel az már rászáradt.
Mivel a lány nem válszolt, folytatta.
 - Ne aggódj, Hanna meg tud gyógyítani. nagyon jó orvos. - karolt bele a levegőbe, és a semmibe mosolygott.
 - Én nem látok semmit. - bukott ki a száján, amitől a bácsi elnevette magát. Szó szerint rátámaszkodott a levegőre, hogy el ne essen.
 - Semmi baj. Mindjárt hozok egy kis vizet. - állt fel nehézkesen, amjd a botjára támaszkodva kibotorkált a helyiségből. Chiaki kerek szemekkel bámult maga elé, és zavartan állapította meg, mintha tényleg valaki figyelné. Hamarosan megérkezett egy tál vízzel a férfi, belemártotta a kis kendőt, és azzal törölte el a múlt vörös jegyét. Chiakinak alapból nem szokása elfogadni az emberi kedvességet, de most hagyta. Valami furcsa, megmagarázhatatlan nyugodtság lett úrrá rajta ebben a szobában. Lassan lehunyta a szemét.
 - Aludj csak, kicsilány, majd mi vigyázunk rád. - mosolygott az idős ember, és kicsoszogott a szobából, miközben még halkan felnevetett. - Olyan, mint Emma, nem? Jaj, ne sírj, Hana, minden rendben van, ne sírj.


Mikor a lány ismét felébredt, már lement a nap. Nagyszerű, ennyit az elmeneküléses tervéről. Nagyot nyújtózva felállt, és a nyitott ablakhoz ment. Szörnyen nagy és fekete esőfelhők borították az eget, eltakarva a holdat és a csillagokat. A szél csillapíthatatlanul kereste az útját, miközben pár kósza esőcsepp jelezte, hogy a mai estén jobb otthon maradni. A szobában is a sötétség uralkodott, egyedül a kinti folyosóról szűrődött be némi fény, ahonnan a fa nyikorgása hallatszódott. Amikor kinézett, a bácsit vette észre, ahogy egy hintaszékben lágyan ringatózik, és feszülten figyeli az előtte tornyosuló sakktáblát.
 - Kicsilány! - mosolygott Chiakira, és remegő kezekkel felvette a szemüvegét - Jól aludtál?
 - Igen. - lépett közelebb. A sakktábla mellett egy másik szék állt, olyan rozoga, mint a régi épületek falai, amik bármelyik apró széllökésre szétmállanak.
 - Szeretnél sakkozni Hanával? Igazán profi, eddig csak egyszer tudtam legyőzni. - nevetett fel, és arrébb csúsztatta a bástyát. A lány megrázta a fejét, miközben mindvégig a bábukon tartotta a szemét.
 - Nem, köszönöm. Mennem kell.
 - Máris elmész? - nézett a démonra szomorúan, de szinte azonnal ismét elmosolyodott - A szüleid biztos aggódnak érted. Menj csak nyugodtan, de bármikor szívesen látunk.
Mióta nem hallott már ilyet. Akaratlanul is viszonozta a mosolyt.
 - Rendben. - lépett ki a hidegbe, és úgy érezte, mintha kiragatták volna valami kellemes álomból, és belecsöppent volna ismét a valódi életbe. A haját felkapta a szél, és vadul rángatta, de a susogó faleveleken és a gallyakon kívül nem lehetett semmi más zajforrást hallani. Még utoljára visszanézett a régi, ódivatú, többemeletes házra, ami sötétségbe borult, kivéve azt az egy szobát.



A vállait az álláig felhúzta, úgy lépegetett, de szinte többet ment hátra, mint előre. De valahogy még ez az időjárás is jobban tetszett neki, mint a vámpírokkal töltött este. Talán jobb lett volna abban a házban maradni, gondolta, de már túl későn jutott eszébe. Egy órája a semmi közepén üget, és fogalma sincs, mit kén tennie. Ha itt megáll, még visszafújja a szél abba a városba, de érezte, az ereje fogytán van.
 - Ó, hogy az a... - sóhajtott, és megcsóválta a fejét, miközben rákoncentrált az összes kis vízcseppre. Akármennyire emberi testbe kényszerítették, maradt benne egy kis erő, már amennyit ez a test elbír. Ha még varázsolni nem is tudott, és boszorkánynak sem mondhatta magát, az energiákhoz értett. Tudta, hogy lehet átalakítani, megszüntetni dolgokat, hogy lehet egyensúlyt tartani, és hogy lehet elcseszni a dolgokat. E tények birtokában könnyen meg tudta változtatni a vízcseppek halmazállpotát, és a helynek a pillanatnyi nyomását. Az eredmény: a szél elsüvít mellette, miközben körülötte elpárolognak a vízcseppek. Legalább ennyiben tud csalni, de így is nagy fájdalom, hogy az egykori hatalmas erejéből ennyi futja.
Végre elért a következő városba, és félhulla állapotban ájult be az első kocsmába. Minden szem rászegeződött, és már ugranak, hogy elkapják a lányt. Végül az egyik izmos, gúnyos vigyorú csávóka karjaiban köt ki, aki pár perc múlva azt is megbánja, hogy megszületett.
 - Kedves. - mosolygott gúnyosan a srácra a lány, és megfogta az egyik izmos karját. A pasi megdermedt, és pár másodperc után ájultan dőlt el, miközben Chiaki nyújtózott egyet. Kétes pillantásokat kap, már imákat is mormolnak, és a boszorkány címet akasztják rá, de valahogy őt ez nem tudja meghatni.
Persze pár óra, és az izompacsirta ismét lánykákat menthet meg, mivel az emberek sokkal hamarabb újratermelik az energiát, mint bármelyik másik lény. A démonoknak ez hosszú folyamat, a vámpírok meg pont ezt szívják el az áldozataiktól, míg az emebrek az erre legjobb módszert használják: aludnak.
A kinti időjárást kémlelte, miközben a sötét szobában, lábait felhúzta a melkasáig, és átölelte a kezével. Remélte, hogy egyszer úgy is ismét a kezébe kerülhet az istenkódex, és megszabadulhat egyre fojtogatóbb béklyóitól. Még mindig fájt a seb helye, lüktetett, és piszokul viszketett.
Hirtelen egy sikítás rázta meg az éjjelt. A lenti vendégek összerezzentek, és kivétel nélkül mindenki az ablakhoz szaladt. Chiaki is kiváncsian pillantott ki a szobájában, de a sötétség függönyként takarta el az éj történéseit. Páran kiszaladtak, és azok nem is jöttek vissza soha már. A folyosóról is futás hallatszódott, kiabálások, nyekkenések, üvöltések. Erre már a lány is felkapta a fejét, és lassan kimerészkedett a búvóhelyéről. Már senkit sem lehetett látni a sárgás folyosón. Lent hallatszódtak veszekedések, káromkodások, és fenyegetések.
 - Hol a pénz??
 - Még nem tudtam összeszedni... - a férfit hasbarúgta, aki négykézlábra ereszkedett, és köpött némi vért. Rövid, tüskés haja volt, és kocsmároshoz képest igazán fiatalnak tűnt.
 - Hogy mit mondtál?? - rezzent össze a támadó, és előkapott egy kést. Hosszúkás, lóarcán egy gyilkos vigyor ült, míg a lófarokba kötött barna haja csöpögött a zsírtól.- Ha nem kotorsz elő valahonnan még 200 dollárt, az összes jelenlévő meghal! - intett a bajtársainak, hogy kerítsék körbe a civileket. A lány kidugta a fejét, és onnan kémlelte a történéseket. eszébe se jutott beleavatkozni. Ha az emberek ölni akarják egymást, hajrá, legalább kevesebb szemetet kell majd kiírtania, miután visszakapta az erejét.
Viszont a részegek között egy ismerős arcot pillantott meg, ki még mindig nyugodtan kortyolgatta a bort, ami minden valószínűség szerint csak álcázás volt.
 - De honnan...? - nyögött a földön fetregő srác, pár perc néma tátogás után.
 - Légy kreatív! - röhögött a másik, és megpörgetett egy pisztolyt a kezei között - No, ki legyen az első múzsád? - lépett hátrébb, úgy nézett körül a helyiségben. A szoba leginkább egy pincéhez hasonlított, halalmas italkollekcióval és köríves díszítésekkel. A férfiak köcsögökből itták a sört, vagy kupákból, és legalább olyan vastag szivart szívtak. Persze most a jó hangulat azonnal elpárolgott.
 - O...odaadom az egész boltot, csak ne bánts senkit! - takarta el az arcát, annyira megalázottnak érezte a helyzetet. A válaszadó épp gúnyosan el akart vigyorodni, amikor a boros fickó felállt.
 - Ugyan már! - mosolygott angyalian. - Nekem jobb ötletem van. Te sem kapod meg a pénzt... - majd a tömeg felé fordult. A vigyora átváltott gúnyosra - És mindenki meghal. - a részegek fújtattak, káromkodtak, volt, aki nevetett. Azt hitték, nem gondolja komolyan.
 - Jó vicc. - tette csípőre a kezét a férfi, és a pisztolyt XXnek szegezte. - És mondd csak...Miért egyeznék bele ebbe?
Hirtelen valami megjelent mögötte, és belevájta a fogait a nyakába. A srác hátralőtt, de nem ért el vele semmit. Vámpírokat sima golyóval nem lehet megölni, plusz el sem találta a fickót. A többiek között is kitört a pánik, kiáltoztak, el akartak futni, sikertelenül. Chiaki megfordult, és a szobája felé vette az irányt. Ha van hátsó kijárat, bizonyára már ott is várják. Az egyedüli út az ablak, és a tető. Az esőben úgy se tudnak utána menni.
Csak volt egy is baj. Az eső elállt, legalább fél órával ezelőtt, és nem úgy nézett ki, mintha megint esni akarna. Az éjszakai levegő csípősen hideg, és tiszta volt, mintha a pár órával ezelőtti ítéletidő meg sem történt volna.
A lány kihajolt az ablakon, és amikor meggőzödött hogy sneki se figyeli, belekapaszkodott az esőcsatornába, és felhúzta magát a tetőre. Valami viszont még mindig nem stimmelt. Ő több órán keresztül ment, és elég volt a vámpíroknak fél óra, hogy ideérjenek? Egyátalán sejtik, hogy itt van?
Körülnézett. A köd eltünt, így egész messzire el lehetett látni a városban. Egy nagyobb, régiesebb házon akadt meg a szeme, ami sötétben fürdik, kivéve egy helyiséget. Mintha ismerős lenne.
Akkor döbbent rá, hogy a hosszú út során eltévedt, és visszakerült ugyanoda. Egyszerűen nem hitt a szemének!
 - Azt hittem, már rég árkon-bokron túl vagy. - szólalt meg mögötte egy ismerős, mély hang. S ebben a pillanatban a lány már tudta, hogy ez az este jóval szörnyúűbb lesz, mint az előző kettő.