- Zavarok? - kukkantott be a szobába Chiaki. A férfi már elaludt, de most ijedten kapcsolta fel a lámpát.
 - Jaj, te vagy, kicsilány? Dehogy zavarsz, kerülj beljébb! - intett a lánynak - Szüleid nem aggódnak?
Körbenézett a helyiségben. Meleg, barna színek kombinációi lepték el a szobát, régi, faillatú ággyal és bútorokkal, nyugtató tájképekkel a falon.
 - Nem. - felelte egyszerűen, majd leült az egyik sarokban lévő hintaszékbe.
 - Látom, fáradt vagy, csináljak egy kis teát? - suttogott, ami csak most tűnt fel a lánynak.
 - Nem kell, köszönöm.
 - Sss, Hana már alszik. - mosolygott ismét álmosan - Aludj nyugodtan, kicsilány, biztos nehéz napod volt. - oltotta le a lámpát, meg sem kérdezve, hogy szeretne-e ágyban aludni, vagy hogy egyátalán aludni akar-e. Ezt mind tudta.
Chiaki felhúzta a lábait, és ahogy megszokta a hintaszéket, máris elaludt. Tetszett neki a hely, hiába volt az öregapó kicsit bogaras, mégis megbízott benne, talán épp ezért.

 - Jó reggelt! - húzta el a függönyt a bácsi - Naa, neem, Hana, tessék felkelni! - húzta le a lepedőt, de azalatt nem volt senki - Na, ne akard, hogy megcsikizzelek! - a lány akaratlanul is ismét elmosolyodott. Volt ebben az emberben valami, ami miatt nem lett olyan vissztaszító, mint a többi halandó. Amint meglátta a férfi, hogy Chiaki is felébredt, rögtön hozzá bicegett. Bot most nem volt a kezében, biztos az ágynál hagyta.
 - Szeretnéd, ha csinálnék valami finom reggelit? Hana nagyon jó recepteket tud!
Nem bírta tovább. Muszáj volt rákérdeznie.
- Tényleg látja? - az apóka nem lett komor, inkább csak felnevetett. Olyan hngon szólalt meg, mint egy kedves nagypapa, aki épp az unokájával osztja meg az élet nagy dolgait.
 - Bolondnak hiszel? - fürkészte kiváncsian a lány tekintetét, abból viszont nem tudott kiolvasni semmit. - Semmi gond, kicsilány. Inkább az itt a kérdés, hogy mit akarsz meglátni. - pár másodpercre mintha elkomolyodott volna, de utána ugyanolyan vidában bukdácsolt a konyhába - Szereted a rántottát?
 - Nem, köszönöm. - tolta fel magát a székből, ami nehezebb volt, mint hitte volna. Az összes végtagja zsiborgott, miközben a nyaka nem akart a helére szökkenni. De legalább nem halt meg. Ha ez nevezhető jó hírnek.
Az ággyal szemben egy ajtót pillantott meg, ami eddig elkerülte a figyelmét. Ugyanolyan színűre volt festve, mint a fal, egyedül a díszítés volt feltünő, ahogy kidudorodott a sima részből. Egy régi, fa kilincs állt ki belőle, ami hívogatóan várta a látogatókat. Chiaki tettegy lépést felé, amikor hirtelen feltünt az eddig a konyhában bicegő férfi.
 - Mi a baj, Hanna? Hogy be akar menni? - beszélt a levegőbe komoly arccal - Ugan már, miért ne nézhetne be? No, mi ez a hangnem? Hanna... ne sírj...
A lány hátrameredt, mintha azt remélte volna, hogy látja a nőt, de nem így történt. Majd lenyomta a kilincset, és belépett a helyiségbe.
A szoba elsőnek egy szokásos könyvtárhoz hasonlított, viszont a címek nem voltak általánosak.
Még kintről hallotta a bácsi győzködését, de nem tudott parancsolni a lábainak. A rendőny le volt húzva, így csak pár halvány fénycsík világította meg a helyiséget. A roskadozó polcokon többszáz könyv sorakozott, arra várva, hogy kiolvassák őket.
 - Apó, ezek meg milyen könyvek? - vett le egyet, lefújta róla a nagy portömeget, és kinyitotta. Nem volt bele írva semmi.Csak a címe virított az előlapján, nagy, régies betűkkel: Az IDŐ.
 - Látod, Hanna? Nem látja őket.- lépett bentébb egy mosoly kíséretében - Nem mutatják meg a valójukat ismeretlennek. - vette ki remegő kezekkel a könyvet a lán öleléséből, és fentébb tolta a kerek szemüvegét. - Oh, milyen régen olvastam ezt is. Szinte el is felejtettem, hogy itt van. - csukta össze, mitől még nagobb porfelhő emelkedett a magasba. Kissé ügyetlenül visszacsúsztatta a helyére, majd a lányhoz fordult. - Kész a rántotta. - daktatott ki. Chiaki még egy ideig némán bámulta a polcokat. Mégis miért nincs egy árva betű sem belegépelve ezekbe a könyvekbe? Vagy csak ő nem látja? Egyre jobban furcsállta ezt a helyet.
Majd hirtelen egy ismerős címre bukkant: Az Istenkódex.


 - Apó, el tudja ezt olvasni? - vitte ki a könyvet, miközben mindvégig az aranyozott berakást figyelte. A bácsi rápillantott, majd megcsóválta a fejét, mint mikor a nagypapa kedvesen megdorgálja az unokáját.
 - Az ilyen olvasmány még nem való neked. Csak felnőtt mesék vannak beleírva, ráadásul unalmas. - vette ki Chiaki kezéből óvatosan, és visszacammogott vele a könyes szobába, majd bezárta az ajtót. A lány bólintott egyet, és nem firtatta tovább a dolgot. Egyelőre nem.
Persze nem bírta ki, hamar belopózott ismét a szobába, de egyik könyvben se volt egy betű sem, és akárhogy meg akarta látni, nem tudta. Pedig ez az, amit el akart lopni, amiben talán a szabadulás kulcsa rejlik, és most, ilyen közel hozzá, megakad? Az öreget nem merte faggatni, volt egy olyan érzése, hogy úgy se kapott volna választ. Nem, nem a véletlen sodorta ide, ebbe a házba, és nem a véletlen volt a kódex látványos eltünésének az oka. Valami sokkal összetettebb, hatalmasabb erőről van szó, viszont minél közelebb haladt a lány a megoldáshoz, annál jobban úgy érezte, csak még távolabb került a céljához.